Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
158 találunk némi utalást, hogy az öreg Roggendorf nem tudta csekély haderejével (mely alatt legkevésbbé sem érthetjük az egész magyar nemzetet) a reá bízott feladatot megoldani. Sokkal helyesebb lett volna ugyanígy oldani meg a Castaldo tragédiáját. Ámbár a szerző is csak a „tisztességes alvezéri" címet tudja megadni ennek a legkevésbbé sem tehetséges császári tábornoknak, de nem mer a szög fejére ütni, csak odavetőleg jegyzi meg a lényeget, hogy „aránylag" kicsiny sereggel érkezett meg Erdély biztosítására, sőt mentegetni is igyekszik Szekfű Ferdinánd eljárását, hogy abban az időben Európában „szinte" példátlan vállalkozás volt nagyobb hadsereggel hosszabb távolságra elvonúlni, holott a helyzet biztosítása és György barát politikája egyedül Castaldo csapatának a létszámától függött. Ami György barát történelmi szereplésének megítélését illeti, azt mondhatjuk, hogy kár volt annyira körülfaragni palitikaí tevékenységét; nem valószínű, hogy az ő ideálja, az önállósított erdélyi fejedelemség, tette árnyképpé évszázadokon keresztül az egységes magyar államot, sőt inkább megmentette ő a kicsiny Erdélyt a magyarság részére, mint a magyar alkotmány (és vallásszabadság) biztosítóját és nézetünk szerint nem végzett értéktelen munkát ez a „délszláv paraszt fiú“ ezáltal. A Habsburg királyság berendezése c. rovatában finom művészettel mutat rá a régi magyar királyi tanács megszűntetésére, anélkül, hogy magyar nemzeti szempontból levonta volna a következményeket, sőt bebizonyítja ennek a királyi tanácsnak a korszerűtlenségét. Az egyes törvényeken esett sérelmeket a rendek középkorias hanyagságának rója fel bűnül s a magyar országgyűlést nem csekély iróniával olyan dobogónak tűnteti fel, melyről a rendek bajaikat kétévenként elpanaszolhatják. S végre nem tudjuk eléggé helyteleníteni, hogy Bocskai István szabadságharcát következetesen felkelésnek írja. Sajátságos, hogy a székelyek íörténetével teljes részletességgel foglalkozik, ellenben a Nagykunság köztörténelmét alig méltatja figyelemre, pedig azon az egy-két odavetett szón kívül ez a kérdés több gondot érdemelt volna. Végre behatóbban kell foglalkoznunk a Hitújítás c. fejezet egyes kérdéseivel, ámbár a szerző jólértesültségében és tárgyilagosságában nem kételkedhetünk, de a kérdésnek ránk nézve való fontossága miatt különös gondot kell fordítanunk erre a fejezetre. A protestantizmus elterjedésében Magyarországon is az augsburgi határozatok alkalmazását látja s mivel főuraink alig egy-két kivétellel, sőt egyházi férfiaink is majdnem mind áttértek a reformációra: az ország lakosságának nagyrésze is természetszerűleg protestánssá vált. Sajnosán nélkülözzük azonban a protestáns hitre áttért magyar nagy- birtokosok névsorának ismertetését, ehelyett meg kell elégednünk azzal, hogy úgyis ugyanazokkal a családokkal találkoznánk, melyeket már egyéb vonatkozásokban különben is megtaláltunk a műben. Majd áttér a hitterjesztésnek különböző formáira, mely munka rendesen a főúr vártartományának központjából indult ki, ami megkönnyítette a zárt területeken élő lakosoknak beszervezését, s ennek tulajdonítja a tiszántúli részeken a hitújítás állandósúlását, ahol a nagybirtokos magyar
