Protestáns Tanügyi Szemle, 1929

1929 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom

egyesült Magyarország a „Habsburgok támogatásával“ jóvátehette volna a mohácsi veszteséget. Ez az, amin gondolkozni lehet még 400 esztendő távlatában is: az bizonyos, hogy a megosztott magyarság a török uralommal szemben aligha volt hatalmi tényező, ami viszont a Habsburgok támogatását illeti, annak értéktelenségéről és főleg V. Károly közömbösségéről még maga Ferdinánd is meg volt győződve. Sőt Ferdinánd is csak béketárgyalásokra és engedményekre szorítkozott, hogy a törökkel szemben a nyugalmat biztosítsa; még azt sem fogadhatjuk el mentő érvnek békülékeny természetének igazolására, hogy ezáltal Ferdinánd a keresztyénségtől távol akarta tartani a törököt, mert az bizonyos, hogy Ferdinánd is, a hatalmas Habsburg család tagja, csupán Szolimán kegyelmének köszönhette saját országrészeit. Ki kell egészítenünk azt az állítását is, hogy a magyar végvidék a középkori gyepük vadon pusztaságának sorsára jutott már János törökbarát korszakában, mert aligha volt már ott irigylésreméltó állapot a Jaggellók korának utolsó évtizedében is.

A védelmi királyság szervezésének lényeges megállapítása, hogy a rendek Ferdinándot kérték fel a végvárakról való gondoskodásra, amibe őfelsége „bele is egyezett“ s ugyanitt nem késik megjegyezni Szekfű, hogy János királyhoz vagy annak fiához ilyen kéréssel hiába fordultak volna a rendek, de hogy ezt a szerző honnan tudja, nem tűnik ki sehonnan sem, lehet ez csupán üres ráfogás vagy rosszindulatú következtetés.

El kell fogadnunk a szerzőnek azt a felfogását, hogy az ország délnyugati megyéiben próbálkoztak egyes urak Ferdinánd pártjára híveket szerezni, de ez pénz hiányában nem sikerülhetett s éppen ezért az itteni megyék a következő esztendőben vojvodistákká lettek, noha a szerző szerint ezek a megyék inkább vonzódtak volna Ferdinánd hatalma alá. Nem kételkedhetünk ezen állítás valódiságában, de szerettük volna, ha ezt a nézetét konkrét adatokkal bízonyitva is látnánk, mert egyszerűen rásütni a köznemesi társadalom tekintélyes csoportjára a könnyű megvásárolhatás vádját, merésznek látszik; ezzel szemben nem hallgathatjuk el azt sem, hogy ha Ferdinándnak annyi pénze sem volt, mint Erdődy Simon zágrábi püspöknek, aki „lepénzelte" a dunántúli kisnemeseket János részére, elfogadhatjuk-e a szerzőnek azt az állítását, hogy elég anyagi erővel rendelkezett volna az ország megvédel- mezését illetőleg?

A Buda elvesztése előtti eseményekkel kapcsolatban György barátot ujoncpolítikusnak degradálja s merészen hangsúlyozza, hogy csaknem az egész Magyarország, még „János országrészének urai is" szinte kivétel nélkül Ferdinándhoz hajoltak. Nem akarunk kételkedni Szekfü Gyula jólértesültségében, ámbár sajnosán nélkülözzük az ide vonatkozó források jegyzetszerü ismertetését, de mégis feltehetjük a kérdést, ha Ferdinánd ügyei olyan jól állottak, miért nem tudta elfoglalni Budát ? Mert sem a magára maradt Fráter Györgyöt, sem elvtársát, az „elpusztíthatatlan vén rác“ Petrovicsot nem tekinthetjük számottevő hatalmasságoknak az egész magyar nemzet akaratával szemben; éppen ezért helyesebb lett volna talán elfogadni azt a felfogást, amire pedig alig