Protestáns Tanügyi Szemle, 1929
1929 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
155 ságát adja: László és Kálmán párhuzamba állítása és méltatása, nemkülönben a Mánuel politikáját ismertető fejezet vagy az I. István korabeli keresztyénség ismertetése a legtökéletesebb részletek közé tartoznak, vegyük még ezekhez az idézeteknek halmazát, melyekkel át meg át van szőve müvének különösen a második része, előttünk áll a mindig finomtollú, művészi érzékű történetíró jellegzetes egyénisége. Munkájának táblázatos kimutatásai lényegesen könnyítik a tisztánlátást, a kútfők és irodalom rovatában pedig úgy Hóman, mint a IV. kötetben Szehfű közlik az általuk felhasznált és legszükségesebb szakmunkák ismertetését, de azért nem hallgathatjuk el azt a megállapításunkat, hogy szívesebben vettük volna, ha a megfelelő helyeken jegyzet alakjában kapjuk az illető forrásokra vonatkozó utalásokat, ez nézetünk szerint nem zavarta volna az előadás folytonosságát, mert a nagyközönség épúgy elsiklott volna felettük, mint ahogy figyelmen kívül fogja hagyni a laikus olvasó a könyvek záró fejezetét is, ellenben a szakembert ez a megoldás nem elégíti ki. Hóman munkájában teljes bebizonyításra talál annak a régi elméletnek a megdöntése, hogy a magyar kultúra az itt talált szláv művelődés hatása alatt gyökeresen átalakult volna, mert Hóman szerint e téren legfeljebb csak közvetítésről beszélhetünk. Ez a felfogás kétségtelenül hitet tesz az ősmagyarság kultúrális szintjének bizonyítása mellett, ami pedig különösen manapság nagy horderejű megállapítás. Müvének egyik-másik pontját mégsem hagyhatjuk megjegyzések nélkül: Sajnosán kell megállapítanunk, hogy Géza fejedelem korát még ő is csak főbb vonásokban ismerteti, az alapos világtörténetí megvilágítás nem hiányzik ugyan, de a fejedelem korára vonatkozó adatszerű megállapítások sok részletkutatást követelnek még. Hasonlóképpen a XII. században kifejlődött egynemű társadalmi osztályok kialakulásának részletkérdései is még nem mondhatók végleges megállapitásúaknak, még sok pótlásra szoruló kérdés vár megfejtésre ezután is. Az őskor történelmi tárgyalásánál még mindig nyílt kérdésnek hagyja, hogy a magyarok az ogurságnak melyik ágával keveredtek s hogy fennállott-e a bolgár népek politikai egysége a VI. szd. folyamán, a székelyeredet kérdését is elintézetlenül hagyja s érthetetlen okból még csak megemlítésre sem méltatja a Szádeczky-féle megállapítást, melyet pedig minden valószinüség szerint elfogadhatnánk. Bármennyire közvetlenül érdeklő dolognak tekintsük is a magyar- országi szláv államocskák történeti ismertetését, nézetünk szerint túlságosan elaprózta mondanivalóját s hosszúra nyújtotta a tárgyalás folyamát, ugyanígy a kelleténél több van a szerzetesi élet ismertetéséből is, s talán mégse lett volna szabad olyan merészen belerántani a kiliazmust a magyarok megtérésének munkájába. Ezek a kérdések mind alkalmasak ugyan arra, hogy ezeken keresztül ágyazzuk bele nemzetünk történetét az egyetemes történelem széles folyamába, de a nyugateurópai szerzetesi élet és a kiliazmus hosszas tárgyalása a munka anyagbeosztása szerint a magyartörténelmi adatok rovására történt. A nagy munka második, illetve negyedik kötetének egyik-másik megállapítása mellett már nem mehetünk el közömbösen.
