Protestáns Tanügyi Szemle, 1929

1929 / 3. szám - Hazai és külföldi irodalom

külföldről szállított bibliáját kobozták el, illetve égették el, de minden prot. sajtóterméket tűzzel-vassal irtottak. A XVIII. század irodalmából hiányzott az éltető elem: a szabadság, ezért sorvadt a prot. irodalom s lett egyre silányabb, eredeti tehetségek nem bukkannak fel, a könyvek legnagyobb része fordítás, vagy átdolgozás.

Elnyomták a prot. iskolákat, beszüntették egészben vagy részben működésűket s korlátozták a külföldi egyetemek látogatását. Megfosztják anyagi segédeszközeitől, eltiltják gyűjtéseiket, ami „kipótolhatatlan kárt okozott a magyarság szellemi életében . . .“ (Grünwald Béla).

A Habsburg uralkodók vallási és politikai okokból gyűlölik a protestánsokat, eretnekeket és lázadókat látnak bennük a Thököly és Rákóczy mozgalmak után, ahol döntő szerepet játszottak mindenkor.

Ne csodálkozzunk, ha a magyar nyelv teljesen elcsenevészedik ilyen körülmények között, amikor a kath. főpapság vagy teljesen közömbös, vagy pedig egyenes ellensége a magyar nyelvnek.

A főurak és a nemesek az udvar körül lézengenek, lassan, szolgai tányérnyalások közt, közönyössé válnak hazájuk iránt s nemcsak családjukból'száműzik a magyar nyelvet, hanem a közéletben is ellenzik használatát. A főnemesség nemcsak mint termelő, hanem mint fogyasztó és pártoló közönség is elvész a magyar irodalomra nézve. A XVIII. szd-ban szó sincs többé nemzeti és hazafias költészetről.

Ebben a válságos időben a protestánsok voltak a nemzeti szellem ébresztői, fejlesztői. Három példát említ ennek bizonyításául:

1. az első lutheránus magyar pietisták példája. Ok sürgették a magyar nyelv irodalmi és iskolai használatát, Bél Mátyás német nyelven tárgyalja a magyar nyelvtant, hogy minél többen megérthessék a körüllakók is.

2. Bőd Péter egyházi és irodalomtörténetírói munkássága, aki magyarul írja az első irodalomtört. monográfiát, „A szent bibliának históriáját" (1748), Magyar Athenas-a pedig (1766) a legkiválóbb értékű forrásmunkánk a régi magyar irodalomról. El is koboztatta a bécsi udvar azonnal.

3. A külföldön megjelent magyar könyvek példája. Vagyis amikor a jezsuiták s a többi szerzetesrendek tagjai mind a latin irodalom munkásai, az üldözött prot. papok a magyar irodalom harcosai. Ez maga eléggé megmagyarázza a XVIII. század irodalmának jellegét. Annak magyartalansága és elhanyatlása a fennforgó viszonyokból szükségképpen adódik.

Az irodalomtörténetírók közül egyedül Toldy Ferenc volt az, aki a XVIII. századi irodalom hanyatlásának tényeinél helyesen mutat rá a bécsi kormány politikájára és a kath. restaurációra, de okát nem kutatja, pedig ennek a kettőnek vállvetett munkája eredményezte a XVIII. század magyartalanságának és Írod. hanyatlásának belső okait . . .

Már a bevezetésben kijelentette, hogy Szekfű Gyula, Márki Sándor, Grünwald Béla, Fináczy Ernő és Takáts Sándor kath. történetírók műveit használta forrásul, amit 4 sűrű oldalnyi jegyzettel is alátámaszt, tehát elhihetjük neki, hogy se felekezeti, se politikai irányzat nem vezette a szerző tollát; róla méltán állapította meg az ORTE 1928.

VI. 30-iki Budapesten tartott XXII. közgyűlése, hogy ez a „filozófusra