Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 8. szám - Hazai és külföldi irodalom
300 szaktanulmány teljesen csődöt mondana, mert ez a feladat — és itt idézi az iró K. Weidel Becker-1 — az egészre irányuló érzéket kíván, amely a szellemet, lelket és testet a maga feloldhatatlan összetartozásában és kölcsönhatásaiban nemcsak felismeri, hanem átéli, s ezzel megtanul tanítani s még inkább életével példát mutatni". (Monatsschrift für höhere Schulen. 1927. 7—8. Heft.) S lássunk még egy másik helyet K. Weideltől, ahol több ízben idézi Becker miniszter gondolatait: Magától értődik, hogy a pedagógiai akadémia hallgatóinak, akik mint érettségizett ifjak bizonyos tudományos gondolkozási képességet már elsajátítottak, igazi tudományos lelkületet kell magukban kifejleszteni, amely „nem a tudás halmozásában és nem módszeres technikában, hanem a megismerés nehézségei iránti tiszteletben" nyilvánul, „nem csupán a kikérdezéssel ellenőrizhető tudásban, hanem abban a szellemi magatartásban, hogy minden dolgot more philosophico szemléljen“ — és azzal szemben állást foglaljon. Ebben a tekintetben a pedagógiai akadémiák megegyeznek minden más főiskolával. De működési céljuk más: nem a szaktudós, mint az egyetemen, nem a mérnök, mint a műegyetemen, nem a zenész, mint a zeneművészeti főiskolán, hanem a teljes és tiszta emberiesség megteremtője: a nevelő. Ehhez pedig nem elég a pedagógiának mint „szak“-nak tudományos tanulmányozása, sem a népiskolai tudnivalónak tudományos ismerete, sem a megtanulható oktatási technika. Ehhez elsősorban „a nevelő nagy életfeladatához való igazi humánus beirányzódás, felfedező örvendezés az ifjúság fel nem fedezett világa felett s legfőképen önképző, önalakitó munka kell, mert aki egész embert akar nevelni, annak magának kell először egész embernek lenni." Törös gondolatával, hogy a tanító szakot válasszon, nem tudunk megbarátkozni. A tanító szakválasztásának lehet értelme a németeknél, akiknél a népiskola nyolcosztályú. Ha nyolcosztályú népiskolánk volna, ami sajnos minálunk falun még álom, hiszen négy osztályt is nehéz együtt tartani, meg tudnánk barátkozni olyan szakbeosztással, amilyen ma a polgári iskoláknál van: nyelvszak, reális szak. Többre a népiskola V—VIII. osztályában sem volna szükség. Ezt ma a „Gesamtunterricht“ korában világosabban látjuk, mint bármikor. Csak egyet nem értek: miért nevezi Törös Fichte-t „a német szabadságharc lánglelkű költője“-nek ? (6. o.) Trócsányi Dezső. Krisztus. Irta Balassa Imre. A Világirodalom kiadása 327. oldal. Újabban mindinkább szaporodnak azok a drámák, filmek, regények, rádió-előadások, melyek a krisztusi eszméket és eszményeket belevívén azoknak leikébe is, akik a bibliát nem forgatják, a templomot nem látogatják — tagadhatatlanul terjesztik Isten országát a földön. Ennek a célnak szolgál Balassa Imre életet sugárzó jelenetekkel, bámulatosan hű természeti képekkel, teljes drámai elevenséggel, gyönyörű — bár itt-ott kissé túlzottan modern stílusban megirt Krisztus-könyve is, melyet csak azért nem nevezhetek regénynek, mert a teljesen regényes, kigondolt, de korhű és valószerű részek mellett gyakran egyfolytában sok-sok lapon át magát a bibliát beszélteti. Minket, protestáns olvasókat
