Protestáns Tanügyi Szemle, 1928

1928 / 6. szám - Hazai és külföldi irodalom

226

kelés történelmi munkában nem is képzelhető. A tanulságokat azonban a jelen számára vonja le és alakítja ki a szerző s ezzel a tudományos, filozófiai alapon nyugvó munka gyakorlati jelentőségűvé válik a pedagógus-olvasó kezében.

Az elvek, gondolatok, eszmemenetek bemutatására e műben ép úgy, mint előző munkáiban a legkitűnőbb eszközt választja az író: magát a tárgyalt pedagógust szólaltatja meg. Érdekes, jellemző szemelvényeket ad az illetők munkáiból s ezzel oly közvetlen viszonyt teremt az olvasó s az auktor közt, amilyent ívekreterjedő ismertetésekkel sem lehetne elérni. Ezeknek nagy értékét csak még inkább érezzük, ha elgondoljuk, hogy a tanuló ifjúság is eredetiből ismerheti meg általuk az egyes Írókat, műveket, s az illető teljes művek elolvasásához, mint saját tapasztalásomból is tudom, ellenállhatatlan kedvet kap.

Az egyes fejezetek végén az illető pedagógus „Öröké" címen összegezi azokat az elveket, melyekben az iró újat adott, értékeset alkotott, melyekkel a pedagógiát előbbrevitte, melyek a történelem nagy próbáját is megállták s melyek nekünk is értékes kincseink. De nem a kritikus ridegségével, hanem a nagytudású, mélyérzésü lélek szerető elnézésével tárgyalja a tévedéseket, a túlzásokat, a botlásokat is s még ezekből is tud, ha nem pozitív, hát negativ tanulságokat levonni. Különösen egyes pedagógusok méltatásában választja szét mesterien az újonnan felfedezett nagy értékeket s a hozzájuk tapadó értéktelen salakot, azoknál, hol erre leginkább szükség van. Ilyen pl. Rousseau, kirek munkáiban a lángelméjü újítások, az eredeti egyéniség, az előadásnak és stílusnak megkapó varázsa még olyan kikristályosodott, józan itélőerőt, mint Kant-é is könnyen magával ragad.

Igen nagy értéke a műnek, hogy az egyes korban, térben, felfogásban elkülönülő pedagógusokat és elméleteket nem egymástól elszigetelten, tárgyalja, hanem a bevezető részben mindig megemlékezik azokról a hatásokról, melyeket az illető a maga szellemi elődeitől vett s a befejezőben összegezi azokat, melyeket utódaira tett. Ezzel eléri azt, hogy a szellemi életet nem szakadozott, töredezett, egymás melléhelyezett részletekben mutatja be. Megfelel a pedagógusvilág előtt oly jól ismert comeniusi képnek : nem holt hasábokból összehordott farakást, hanem üdén zöldelő, élettől duzzadó, terebélyes nagy fát állít lelki szemünk elé. S hogy e hasonlatot folytassam, mint a fa, mely mozaikszerben helyezi el koronájában leveleit, hogy azoknak mindegyikét érje az éltető napfény, úgy találja meg a szerző minden új gondolatnak, eredeti eszmének a legmegfelelőbb helyet a neveléstörténet elveinek sűrű tömegében. Még e tévedések értékét is meglátja, a mozgató, hatóerőt ezekben is értékeli s igy még ezekre is ráirányítja az utókor hálás tekintetét, mely tekintet feledéstől óvja, halhatatlanná teszi őket.

(így látja meg például a Philantropium-ban a mai kísérleti-iskolák ősét, az ő merész kezdeményezésű, nagy kilengéseket mutató nyelv- oktatásukban a ma is sokat emlegetett „direkt módszer“ alapjait.)

Az egész mű folyamán nagy gondot fordít a szerző a magyar vonatkozásokra. Behatóan foglalkozik azzal a felemelő ténnyel, hogy a kor legkiválóbb pedagógusa, Comenius Sárospatakon is élt. — Jogos