Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 4-5. szám - Külföldi lapszemle
187 szemben túlkövetelést támasztani, de az átlagnivón mindig túl kell emelkedni. A nevelés határainak problémája függ a kultúra fejlődésére való hatásának kérdésétől. És itt a pedagógia irányító jelentősége tény és követelmény. Nem szabad a nevelést kívül álló szempontok és idegen tényezők rabszolgájává tenni, mint amilyen az állami, társadalmi élet jelenségei, politikai viszályok stb. Efféle jogtalan uraskodástól a nevelést meg kell védenünk. Felmerül itt a nevelés jogának és a nevelő szabadságának kérdése. Szülők, tanítók, állam, egyházak harcolnak a nevelés jogáért. Ezek a törekvések csak nehezítik a nevelés munkáját és a reform megvalósítását. E külső határokon kivül megvannak a reform belső határai is. Ilyen van adva az oktatás és nevelés szembeállításában is. Az intellektualitizmus ellen viselt háború a tanítás nevelő értékének lebecsülésére vezetett. A nevelésben a kényszer és önkény ellentétét a tekintély és szabadság elvével lehetne megoldani. A tanításban újabban a befogadóképesség gyakorlása és a spontaneitás érvényre juttatása, tanulás és munka, élmény és kifejezés ellentétei merültek fel. Itt a nevelési anyag és a tanuló lelki adottságainak ellentéte lappang. Az anyag nem puszta eszköz, hanem benne értékek megbecsülésére kell eszméltetni a növendéket. Hasonlóképen idetartozik a testi és lelki nevelés problémája. Az igazi reform nem egyszerű változtatás a régin, hanem a nevelés szellemének és formájának a tökéletesítése, a nevelés eszményeire irányul és örök feladata a nevelésnek. A nevelés örök eszményeihez vezető utat minden nemzedéknek saját maga adottságaiból kiindulva kell keresni. Innen világos a nevelés reformjának végtelensége és hogy azt csak a nevelők végezhetik, És abban van e reform biztosítéka, hogy a nevelő e reformtevékenységének határai vannak. Nem vezetheti önkény, Ami szervezeti és a belső reform ellentétét illeti, a felsőbb hatóságoktól kiinduló reform megvalósíthatósága is a tanító teljesítő képességétől függ. Azért a felügyelő, igazgató, ellenőrző hatóságoknak a tanítóval egyetértésben kell dolgozniok. Az erőszakos kívülről jövő reform nem véve tekintetbe a nevelők kívánságait, mesterkélt lesz és sok bajt okoz. Ilyen pl.; a nevelés nyugtalanitása a folytonos reformkisérletekkel, az egyes reformok összefüggéstelensége, a külső eredmények hajhászása, a nyilvános elismerésre törekvés, amelyekért elmellőződnek a nevelés magasabb, nem oly látható nagy érdekei. A nevelés iránt érdeklődő nyilvánosság értékes, de nem a nyilvánosságnak dolgozó nevelés. Végül ilyen veszély a pedagógiai gyámkodás, a tanitó maga nevelési napszámossá sülyed, a felülről jövő reformok kényszerű megvalósitójává. Az igazi reform nem jöhet kívülről, hanem a tanítóság, a nevelők élete árán szerzett eszmény megvalósításának kell lennie. Erre a feladatra azonban a tanítóságnak rá kell nevelődni, ami a tanítók továbbképzésének is önként céljául kínálkozik. E reformmunkában a tanítóság az önkény és az igazi gyámkodás közt nevelési felelősségében találja meg szabadságának egyedüli jogos határát. A nevelő kötve van a nevelés örök törvényeihez, melyek a növendék emberi méltóságán és az emberi élet örök eszményein alapulnak. A nevelés és az erkölcsiség a legbelső összefüggésben állanak, mindkettő tökéletesedése végtelen, A nevelési reformnak egy igazi és le
