Protestáns Tanügyi Szemle, 1928
1928 / 3. szám - Külföldi lapszemle
127 ugyanígy további életébe; azaz legyen összefüggés az iskola és élet közt. Sokkal érdekesebb Ziechert Arnold az iskola és otthon viszonyáról írt cikke. A Berlin-Niederschönhauseni „Lebensgemeinschaftsschule“ munkájáról számol be. Elmondja, hogy minden pártérdek, minden felekezeti kérdés (!) kikapcsolásával fogták össze itt a szülőket; sok összejövetel, amelyen megismerték egymást, sok otthoni látogatás tette a benső viszonyt erőssé. Majd osztályonként rendeztek szülői esteket, úgyhogy a szülőknek gyermekük nevelőjével személyes érintkezésbe kellett lépniök. Elismeri azonban azt is, hogy igazi benső viszony csak oly szülőkkel fejlődhetett ki, kiknek gyermeke az első osztálytól kezdve iskolájukba járt. A szerves együttműködés helyes elv, de már nem helyeselhető az, hogy a tanításnak teljesen nyilvánosnak kellene lennie. Elvben talán ezt is el lehetne fogadni, de a gyakorlatban kivihetetlen. Tessék csak elképzelni, hogy állandóan be-bejöhetne minden szülő a tanítási órákra! Milyen zavart fogna ez előidézni, okvetlenül megzavarná a tanítást, még akkor is, ha a gyermeksereg hozzászoknék; mert akiben több a lélekjelenlét, elnyomná a félénk s talán értékesebb gyermeket. Persze, ha a szülői látogatás a tanárokkal való gyakori beszélgetésből, kirándulásokon való részvételből, egy-egy alkalommal való megjelenésből áll: ez csak javára válnék a tanító s főleg nevelő munkának. Megszivlelésre méltó megjegyzése a szerzőnek az, hogy a tanár tudjon a szülőkkel bánni. Bizony sok tanár van, ki rideg viselkedésével nemhogy előmozdítaná a szülő érdeklődését, hanem egyenesen elriasztja az érdeklődőt attól, hogy még egyszer bejöjjön az iskolába. — R. Rötscher beismeri cikkében, hogy aránylag könnyű ilyen nevelési közösséget összehozni, de igen nehéz megtartani: a szülő igen önző, csak saját gyermeke érdekli. Mennyi példa van arra, hogy még intelligens embert is csak addig érdekel a nevelés kérdése, mig saját gyermeke is benne van e korban s csak addig érdeklődik valamely iskola munkája iránt, mig odajár gyermeke. Haladás az és erre kell mindenkép törekedni, — mondja — hogy a szülőket a gyermeknevelés mint olyan, nem pedig csupán saját gyermekük sorsa — vezesse az iskolával való együttműködésre. Ezt cikkíró iskolája az ő bevallása szerint elérte és pedig úgy, hogy pl. veitek egy telket, melyen sétatér, játszótér, szabad szinpad volt; ide hozták össze a gyermekek mellett azok szüleit is, kik ennek hatása alatt munkaközösségre léptek. Dolgoztak együtt, de élvezetet is szereztek egymásnak, amennyiben volt zene, ének és egyéb játszótársaságuk. Véleményünk szerint ennek a háború és az ezt követő időkben volt főleg értelme. Egyházi iskoláknál nem is helyeselhető ez; legyenek egyházi társadalmi intézmények, melyek a felnőttek ilyen összefogásáról gondoskodjanak, az iskola pedig az ifjúság erre nevelésével törődjék. A kapocs a vallás legyen, ez sokkal erősebb, mert állandóbb, mint az iskola, mely esetleges és igen különböző elemeket hoz össze. A politika kikapcsolása helyes elv, mert ez mindent felborit, mint azt ép magyar példák mutatják. De úgy lehet itt a sorok közül kiolvasni, hogy a szocialista Németországban a vallás is politika, mert az iskolák alakulataiból ezt is kirekesztik. Mennicke Kari a tanár társadalompedagógiai előkészüléséről ir,
