Protestáns Tanügyi Szemle, 1927

1927 / 1-3. szám - Soós József: A kálvinista tanárok és az egyház

9

Az egyház tehát nem állt régen, kieresztette kezéből a tanárait, nem igyekezett azon, hogy azok necsak a tudományokban képeztessenek, hanem kálvinista szellemben is neveltessenek. Nem gondoskodott református tanárképzőkről, elcsapta őket s engedett nevelni saját intézetei részére egy olyan tanárnemzedéket, amely nem is tudja, mert nem tudhatja, hogy hogyan kell szolgálnia a közművelődéssel karöltve egyházának ügyét. Ha lehet igy kifejezni, egyházi tekintetben kozmopolitává lett s az állami tanár lett az ideál.

Ez az állapot már 40—50 éve tart. Elég hosszú idő arra, hogy a kálvinista tanárság eredeti mivoltából kivetkezzék s elég hosszú idő arra, hogy «Megállj és ne továbbiját kiáltsunk az intéző körök füleibe.

Még van tán 5—6% tanáraink között, akik ha nem is a tanári pályán, de legalább a középiskolában, a régi kálvinista nevelésnek voltak részesei, de ez is hova-tovább kihull s mind sűrűbb és sűrűbb fátyol fogja eltakarni intézeteink kálvinista színezetét.

Uj tanári generációt kell nevelni, melynek necsak középiskolai, de egyetemi nevelése is kálvinista legyen, ennek megvalósítása érdekében nem szabad visszariadni a legnagyobb anyagi áldozatoktól sem s erre az első lépés, hogy minden egyetem mellé református tanárképző intézet állittassék. Egy már félig meddig meg van valósítva, de még kellene 3 s ezt nem szabad egyes kerületek feladatává tenni, ez egyetemes egyházi érdek — lám a szerzetes rendek ezt már régen megvalósították, de nekik könnyű, mert oda küldik jelöltjeiket, ahová akarják, — s evvel legalább egyik felét megoldjuk annak, hogy tanárainkat ismét közelebb hozzuk egyházunkhoz.

De a közelebbhozásnak van még más kívánalma is.

Vájjon megadja-e az egyház hivatalosan a lehetőséget, hogy tanárai igazán belekapcsolódjanak annak életébe, megbecsüli-e őket annyira, amennyire a bennök levő szellemi erő megkívánná. Nem anyagi megbecsülésről van itt szó, hanem erkölcsi elismerésről. Vájjon nem tnplebs nek tribunusa-e a tanár, aki csak az ajtón kívül hallgatja a senatus tanácskozásait, de vetojog nélkül.

Nincs olyan egyházi gyűlés, elkezdve a presbyteriumoktól a konventig, ahol iskolai kérdésekkel ne foglalkoznának s az igazgatótanácson kívül hol a megfelelő tanári képviselet?

A presbyteriumokban, ahol közvetlenül intézik az iskola és egyház ügyeit, olyan furcsa pl. a helyzet, hogy ahol egy tanító van, az hivatalból tagja az egyháztanácsnak, de a főgimnázium igazgatója csak választás utján kerülhet bele, ha pedig 2—3 lelkész van, akkor ugyanannyi tanító presbytert kell választani, de a főgimnázium esetleg ugyanannyi tagból álló tanárikarát még mindig csak egy presbyteri hely illeti meg, pedig „az egyháztagoknak az táplálja főképp és tartja ébren egyháziasságát, hogy az egyházi ügyekben bizonyos jogokat gyakorolnak és azokra befolynak“ (Kérészy B. Zsinati Napló III. 169.)

Ez a képviselet is választás utján történik s ebből olyan furcsa helyzet is állhat elő, mint legközelebb egyik népes egyházközségünkben történt, hogy az intézetnek 32 év óta buzgón működő érdemes igazgatóját, mivel nem ahhoz a párthoz tartozott, amely éppen túl