Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Külföldi folyóiratok szemléje
247 az. áttekinthető rendszerezés hiányát. Jerusalem elmélete is félig már az utolsó csoportba tartozik, amely az erkölcsi követelményeket juttatja érvényre, az adott helyett, a természet helyett a célt, a jövőt, aminek lenni kell. Paulsen szerint az önuralom örömeivel a komoly életre kell nevelni a gyermeket, nehogy a fejletlen gyermeki érdelödés miatt elmellőzzük az igazi nagy érdeket: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt szenved." Dr. E. Líefmann pádagógiai és orvosi megjegyzéseket tesz a testi büntetésre az iskolában, aminek még a legutóbbi törvényes rendelkezések is teret adnak, bár igen korlátozott mértékben, Igen nagy meggyőző erővel és érdekesen tárgyalja a szinte közhelyé lett témát. Finoman elemzi a büntetés jelentőségét, külömböző felfogását és arra a várható eredményre jut, hogy a testi büntetés teljesen mellőzendő az iskolában. Első sorban azért, mert a büntetés igazi, magasabb rendeltetésnek nem felel meg, nem alkalmas az őszinte megbánás és a javulás vágyának felkeltésére, legfeljebb a büntetés alacsonyabb célja: a megtorlás és elijesztés érhetők el vele és külső, félelmen és kényszeren alapuló engedelmesség. Másodszor a tanító nem tudhatja minden tanítványáról, hogy milyen családi nevelésben részesül s igy nem is áll módjában testi fenyíték alkalmazása, mert az a különböző neveléshez szokott tanítványaira a legkülönbözőbb és kiszámíthatatlan hatással lehet. Orvosi szemmel nézve sem engedhető meg a testi fenyítés, mert súlyosabb testi szerencsétlenségek lehetőségétől eltekintve, általában káros hatással van a gyermek idegéletére. Ha egyelőre a testi büntetés teljes száműzetését nem is várhatjuk az iskolában, törekedni kell rá, hogy a legkisebb mértékre redukáltassék, nyilvánosan ne történjék a kiosztása a tanulók öszessége előtt és leányokat teljesen meg kell tőle kímélni: férfítanitó semmiesetre sem üthet lányokat. Olyan pádagógusoknak kell jönniök, akik nevelési módszerüket nem hatalmukra és saját felelősségükre építik, hanem minden emberi lét méltóságának tiszteletével nem akarnak többek lenni, mint segítők és szolgák, hogy a rájuk bízott gyermeki élet minél szerencsésebben fejlődjék. A 9. számban W. Henns, a hágai professzor értekezik a két és többnyelvűség pedagógiai jelentőségéről. Ez a probléma érzékenyen érinti a németséget, mert a szerző adatai szerint 40 millió német él az anyaországon kívül, akik igy feltétlenül többnyelvű iskolába kötelesek járni. Mégis mindeddig igen szórványosan foglalkoztak pedagógusok ezzel a kérdéssel. Az ide vonatkozó irodalmat ismertetve megállapítja az értekező, hogy egy-két ellentétes véleménytől eltekintve, az eddigi kutatók nagy többsége arra az eredményre jutott, hogy bár két, vagy több nyelv egymástól függetlenül egyszerre lehet egy ember birtoka, úgy, hogy az anyanyelv közvetítése nélkül gondolkozhatik akármelyiken, mégis feltétlenül károsan befolyásolja idegen nyelvek tudása az anyanyelven való kifejezés tisztaságát és a kifejező készség gyorsaságát is, ami az asszociáció zavaraiból magyarázható. Ezért minél később tanul az ember idegen nyelvet, annál nehezebb. A tanulók iskolai teljesítményére feltétlenül károsan hat a két, vagy több nyelvűség, valamint fejlődésükre is. Minél később lép az uj nyelv a gyermek
