Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Nagy Miklós: Az ifjúság vallásos fejlődése
215 (V. ö. Gottfried Keller „Grüner Heinrich" II. 106. o.: „Sehogysem akart nekem e szó (eredendő bűn) tetszeni; nagyon is ipar-szagu volt, olyan ellenszeves technikai szagu, mint valami enyvfőzdének vagy egy szövő - műhely savanyúra romlott csiriztömegének.)“) Az első periódust, — egyéb okokból is, — követi majdnem ugyanolyan szabályszerűséggel a tradícióktól való elszakadás és a tagadás periódusa. Elkerülhetetlen ez, részint mert minden új generáció vallási téren is a saját külön nyelvén beszél, részint, mert Istent mindenki a saiát külön egyéni módján keresi és éli át. Láttuk, hogy a vallási meggyőződések dogmatikus megrögzítésének meg van az a veszélye, hogy szemlélhető és érzelmi színezetű tartalmukat levetkőzik s azután már csak tradíciónak, csak jogtalan lelki rabszolgatartásnak látszanak. De az ember nemcsak új saját nyelvet keres az ősi élmények kifejezésére, hanem könnyen ellene is fordúl az objektív vallásnak, éppen a személyes egyéni élménykörből kiindúlva, amelynek tartalma abszolút eredetinek és sajátnak tűnik fel. Az elszakadás nagyon külömböző módokon szokott megtörténni, Mint leggyakoribb típusokat kiemelem: a mágikus várakozásban való csalódást, az intellektuális kételkedést és az etikai világszemlélettel való összeütközést. Ezeknek a módoknak mindegyike világosan mutatja azt az utat is, amelyen a vallásosság tulajdonképpen továbbfejlődni akart, amelyen azonban hamarosan holtpontra jutott. A gyermeki szemlélethez legközelebb áll a mágikus várakozás. A régi csuda-várás ez, egy kissé szellemivé téve s egy kissé a belső élmények felé eltolódva. Minél erősebb a fiatalember hite Istenben, minél közelebb érzi éppen magamagát hozzá, annál erősebben várja, hogy a nagy csuda be fog következni, még ha azt a bensőséges imádság titkos erejével kell is kikényszeríteni. Az imádságot, mint a fejlődésnek minden kezdetleges fokán, mágikus erőnek képzeljük. Nagy krízist idézhet aztán elő, ha az élet nagyfontosságu forduló pontjain elmaradnak a látható hatások. A fiatal ember, aki vallásos érzelmeit élénk fantáziával színezi, a sákramentumokat és a szent cselekményeket még protestáns körökben is olyan jelenségeknek tartja, amik a természetes események közül kiemelkednek és nemcsak valami magasabbrendű méltósággal, hanem csodatevő erővel is fel vannak ruházva. Egészen különleges erővel jelentkezik erre a szokatlan átalakúlásra és felmagasztosulásra való várakozás a konfirmátió előtt, a lányoknál természetesen még erősebb mértékben, mint a fiuknál. Az első úrvacsorától és a pap első áldásától valami misztikus, elképzelhetetlen hatásokat várnak, valami uj emberré való átalakulást. Ez a hatás, a belső transsubstantiatió, elmarad ; talán belefullad a külsőségek és a szórakozások tengerébe. Először az ember magát gondolja bűnösnek. Később jön a tépelődés és maga a mágikusban vetett hit rendül meg gyökerében. De mivel az ilyen természeteknél a vallásosság egész épülete éppen ezen az alapon nyugszik, ez a megrázkódtatás sok mindent magával ránt, ami addig szilárdan állott és a lélekben visszamarad valami nagy csalódás, kínzó üresség és reménytelen kétségbeesés. Bekövetkezik tehát az imádság és a sákramentumok világától való elszakadás. Pedig
