Protestáns Tanügyi Szemle, 1927

1927 / 9-10. szám - Nagy Miklós: Az ifjúság vallásos fejlődése

214

ződés is. Lehet, hogy e kísérlet már kezdetnél dugába dől; erről később. Sokszor azonban következik a bibliával való alaposabb foglalkozás ; az ismert részletek új megvilágításban tűnnek fel. Egyszerre megnyílik a rejtély, mint ahogy fiatal zongoristák előtt sokszor utólagosan dereng, hogy Mozart szonátáiban „muzsika“ van. Ez az ujdonságkarakter az ifjúkor első vallásosságának legjellemzőbb ismertetője. Udó Degenfeld „Jézus in unserm Schülerleben" c. művében tipikus esetet ír le. Egy

IV. gimnázista mondja az ifjúsági bibliakörről, ahova belépett: „A hívő lélek egészen más dolgokra figyel itt, mint a templomban és a vallásórán. Becsületesen kigondolkozhatjuk magunkat, És . , . és olyan jó melegünk is lesz tőle." Tehát belsőleg ébredt fel valami; az objektív-vallásos javakban nincs változás. Az „új élményt“ halálos komolysággal kezelik, Ekkor az ember igazán vallásos. Konkrét egyéniségek (esetleg élők!) és helyzetek hatása alatt áll az ifjú. Ha tudományos eruditiója van, megpróbálja talán Jézus életét rekonstruálni, de csakhamar elbámul a legfontosabb forrásmunkák ellenmondásain. Minden sarokból a nagy élet-rejtély kezd kileselkedni

Ezeknek a mélyenjáró élményeknek az édredése mindig a már beálló lelki pubertásnak a jele. Az amerikai valláspsychológus, Starbuck, aki egyébként Stanley Hall-hoz hasonlóan a vallásosság és a fiziológiai fejlődés közt levő összefüggést hangsúlyozza, úgy gondolja, hogy az említett lelki mozgalmak már egy-két évvel a fiziológiai pubertás előtt, többnyire a 11., 12. életévben jelentkeznek. Ezzel kezdetét veszi a lelkialkat bizonyos átrendeződése. Csak most hajnalodik a belső élet számára. S az ifjak Németország protestáns vidékein ebben a lelkiállapotban konfirmálnak. A konfirmálásra előkészítés minden tekintetben megfelelő időre esik. A vallomások egész sora tanúskodik arról, hogy a konfirmandusok között nagyon sok, a legnagyobb feszültségben várja felavatását. Tökéletesn át vannak hatva a vallásos érzés által. Persze, maga az esemény gyakran döntő jelentőségű krízissé válik.

Az ilyen lelkiállapottal a legélesebb ellentétben áll természetesen az, ha a környezetben csak „vallásos aprópénz“ van forgalomban, vagyis a teológiai szókincs töredékes jelszavai és a vallás ügyeivel való külsőséges, szertartásos leszámolás. Gyakran találkozunk fiatal embereknek olyan vallomásaival, amelyek szerint a legkomolyabb dolgoknak éppen ez a felületes kezelése hatott rájuk visszariasztólag vagy vezette őket tévútra. Ha a szentháromság és a teremtés, a megigazúlás és a bűnbocsánat, a gondviselés és a megváltás állandó üres szalmacsépléshez hasonlítanak, akkor senkisem fogja belülük az örökkévalóság hatalmas mennydörgését kihallani. Ha a jó Istent a moslékos vederrel egy lélekzetvétel alatt emlegetjük vagy csak alkalomadtán hozakodunk elő vele, mint valami petárdával, tekintélye sülyed a rá várakozó szívek előtt. Az a psychológiai tény, hogy évszázadok meggondolatlan használata közben a legmélyebb szimbólum is üres értelmetlenséggé válhatik, rávezethetné az egyházakat, hogy a régi bort időről-időre új tömlőbe töltsék, vagy legalább is az elnevezések és a jelentések között különbséget tegyenek. Gyakran meghiúsul minden személyes jóakarat, mert nagyon is színteleneknek érzik a talált javakat.