Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Zsigmond Ferenc: Ady Endre. Születése ötvenedik évfordulójára
205 földi életet. Költői pályájának első felét a harcias aktivitás és a halállal való kacérkodása jellemzi; a Magunk szerelme c. kötettől kezdve az irodalmi harcot befejezettnek tekinti s hallatlan gőggel és önimádattal pihen babérain, — de épen ez a tétlenné és határtalanul önzővé vált lírikus szemlélődés kezdi riadtan észrevenni, hogy az idő fogyton-fogy ... s az öregedő, kiélt költő görcsösen kapaszkodott az Élet-szekér saroglyájába. Ady temperamentumának ez a második, lohadtabb korszaka is megtermelte a maga sajátos, az előbbinél kevésbbé szinpompás, kevésbbé mutatós, de az életérzés mélysége és pantheista egyetemessége szempontjából amannál fejlettebb költészetét (mennyiség és minőség tekintetében egyaránt kimagaslik a Halottak élén c. kötet), — s a Halál a legjobb időpontban jött el híres „rokonáért" : akkor, mikor a lírai érzés testileg-lelkileg épen fölemésztette magát. Ady a költői fejlődés során a maga képzeletének sajátos világában mindinkább otthonossá lett, megismerte sokszorosan ennek minden ösvényét, minden zegét-zugát, hogy úgy mondjuk: egész topográfiáját. Vannak olyan verstémái, melyekre tizszer-huszszor is visszatér: ez azt teszi, hogy lelkének jelképes világában tizszer-huszszor is felkeresi ugyanazt a bokrot, ugyanazt az útkanyarulatot, ugyanazt a sötét szakadékot. Tehát a költő egészen világosan látja és hallja a maga belső világának szimbolikus értelmű alakjait és jeleneteit, a figyelmes olvasó is mindjárt ráismer a már többször előfordult élmény-változatokra. Nohát, (mondaná Ady), ennél nagyobbfokú „világosság" már szinte lehetetlen, — csak persze nem „fogalmi", illetőleg nem nyelvtani világosságról van szó, hanem a szemlélet világosságáról, mely érzelmek és hangulatok forrása lett a költőre nézve s azzá lesz az olvasóra nézve is, mihelyt intuitiv módon megismerkedik a költő szimbolikus világával s ott a költő kalauzolása mellett, szintén „lát" és „hall". Az ilyen olvasó számára elég az olyan rövid, sejttető, egyéni beszédmód, amilyenre Ady szokta áttenni ösztönös lelki élményeit. Adynak az volt az elvi álláspontja, hogy minél nagyobbfokú nyelvi, nyelvtani szabatosságra törekszik a lírikus költő, annál inkább fogalmakká halványítja el a tulajdonképeni mondanivalót, a tiszta lírikumot: a lélek vizuális és hallucinatórius élményeit. A költő inkább csak „muszájból" beszél, jobban szeretne színeket és hangokat érzékeltetni, főként hangokat, azaz zenét, mert érzelem és hangulatvilágunkhoz csak a zenének van közvetlen útja. A Fekete zongora c. hires költemény „értelmén," fogalmi jelentésén míndmainapig vitatkoznak azok is, akik egyébként ihletett hangulatban „hallgatják" az életnek azt a bús melódiáját, mely a logikailag hiányos feliratú hangszer húrjairól egyenesen a léjekbe szűrődik át. Adynak ez a stilreformja okozta, az erkölcsi szempont elleni fentebb említett vétségek mellett, a legnagyobb feltűnést és meghökkenést az olvasóközönség körében. A szokatlan jelzők, még szokatlanabb szóképzések és szó-összetételek, a mondatfűzési hézagok, értelmetlenül hangzó szófutamok stb — forradalmi állapotokat létesítettek a magyar líra téren. A verselés hagyományos módjaival is szakított Ady. Legfanatikusabb hívei ma is javában vitatkoznak, hogy időmértékes-e az Ady-féle verselés, vagy hangsúlyos, vagy egyik sem, vagy mind a két
