Protestáns Tanügyi Szemle, 1927
1927 / 9-10. szám - Zsigmond Ferenc: Ady Endre. Születése ötvenedik évfordulójára
204 lését, — és így tovább. Hogy Ady költészetét igazán élvezhessük, előbb ezt a szimbólum-íejtő készséget kell elmélyedő, intuitív figyelmű olvasgatással kifejleszteni magunkban. Ehhez nincs türelme igen sok olvasónak, pedig ezek, ha nem unnának rá idejekorán az Ady látásmódjával való közelebbi megismerkedés fáradalmaira, (melyeken a legfanatikusabb Ady-rajongóknak is át kellett esníök): ritka művészi élvezetet nyernének kárpótlásul. Természetes, hogy a több mint ezer Ady-vers épen nem egyforma értékű; a költői témakör és költői kifejezés-lehetőség kiterjesztését célzó forradalom vegyesen mutat fel győzelmeket és vereségeket; de az Ady-költészet legjava már csak a szimbolikus látásmód egységes és következetes mivolta révén is, valóban újszerű szépségekkel gazdagította a magyar lírát. Ennek az Ady-féle szimbolikus életszemléletnek nagyvonalú egységessége nem tárulhat fel azok előtt, akik csak egyes költeményeket ismernek Adytól. Ez a körülmény mindenkorra nagyon megnehezíti (ha lehetetlenné nem teszi) azt az ábrándos reménységet, melyet némely lelkes hívők Ady világirodalmi karriérjéhez fűznek. Általában az is benne foglaltatik a szimbolista költészet fogalmában, az Ady-félében különösen is, hogy ilyen költészet sohasem demokratikus, hanem arisztokratikus jellegű. Baudelaire-ék nem is szálltak le a napi élet tömegmozgalmaihoz s Ádynál van is valami belső ellenmondás egyfelől az ő cézári gőgű individualitása, csak kivételes fogékonysággal megközelíthető egyéni lelkivilága, másfelől azoknak a munkástömegeknek a szellemi színvonala között, melyekkel politikai forradalomra szövetkezett. Az a részletekig kimutatható, pontos párhuzam, mely az emberi lélek gondolat- és érzelemvilágát egybekapcsolja Ady költészetének misztikus képzeletvilágával: olyan erősfokú intellektuális jelleget ad e költészetnek, hogy az szinte ritkaság a lírai műfajban. Ady hosszú időn át hordozta témáit lelkében : megvárta, mig a lelki élmény — a maga elsődleges, ösztönszerü mivoltát megőrizve — annyira megérett a szimbolikus kifejezésmód számára, hogy szinte megtapogathatóvá, naturálista módon elemezhetővé s a jelképek misztikus világában pontosan a neki megfelelő helyre beállithatóvá válik (A lélek = mohosvár ; a szemek == a vár ablakai; a lelket betöltő szerelmi szenvedély = a várban kisértő fehér asszony; a szerelem emésztő bánata, gyötrelme, ijedelme = kripta-illat, köd, sötétben suhogó árnyak, nyöszörgő, elátkozott had; a szerelmi mámor rövid boldogsága = a „fehér asszony" nevetése; a szerelmi boldogságnak a szemekben való tükröződése = a vár sötét ablakainak titkos éji órán való kigyuladása) . . . Tudjuk, hogy az intellektus hideg fénye magában véve épen nem erénye a lírai költőnek. Adynál sem szabad félrevezettetni magunkat az ő verstémáinak sokszor erősen értelmi jellege által. Nem a szimbolikus párhuzam rejtvényszerű megfejtése a fődolog az Ady-versek olvasásakor, hiszen az ilyesmi meglehetősen logikai szárazságu és elvontságú szellemi foglalkozás volna magában véve. Ady magateremtette fantasztikus képzeletvilágának tápláló levegője : a páratlan intenzitású lírai életérzés, mely eleinte a halálvággyal kacérkodott, később pedig ijedt csengéssel, alamizsnaként koldulta a Sorstól ezt a szenvedéseiben is szép, pótolhatatlan
