Protestáns Tanügyi Szemle, 1927

1927 / 9-10. szám - Zsigmond Ferenc: Ady Endre. Születése ötvenedik évfordulójára

202

maga is változáson mehet át különböző korszakokban és különböző egyéniségeknél, — de sohasem az efféle eltérések a fontosak, hanem az, hogy az erkölcsi közfelfogás mennyit tart elmondhatónak a szerelmi élet nagyjában mindnyájunknál közös misztériumából. Ady semmit nem tartott elmondhatatlannak s az erkölcsi szempontú kritika joggal emel súlyos kifogásokat az Ady-versek szerelmi motívumainak drasztikus pőresége ellen, mely az elemi iskolás fiú nemi gerjedelmeitől a koravénné enerválódott férfi szenilis tehetetlenségű vágyódásáig mindent kitereget végletes naturálizmussal az emberek szeme elé és orra alá, — mert hát szerinte mindez emberi dolog. [Pedig a nemi szerelem legintimebb testi vonatkozásainak nyilvánosság elé vitele: ez nem az „emberi" jelzőt érdemli meg, inkább az ellenkezőjét.) Viszont el kell ismernünk Ady szerelmi költészetéről egyrészt azt, hogy ennek hangja sohasem léha és csábítani akaró (de azért ifjú olvasókra nagyon képzeletingerlő, tehát csábitó lehet), hanem inkább elszomorító, szánalomszerű hatást tesz ránk Ady szerelmi szenvedélye a maga végzetes, beteges telhetetlenségével; másrészt pedig el kell ismernünk azt az életrajzilag igazolható tényt, hogy Ady szerelmi szenvedélye inkább passzív jellegű volt: nem volt ő családi békék erőszakos feldúlója, leány-ártatlanság megrontója, inkább csak gyönge jellemnek bizonyult azokkal a folyton megújuló kisértésekkel szemben, melyekkel egyes exaltált természetű nők kinálgatták fel neki magukat.

* *

Ady költői fellépése idején sokan voltak olyanok, akik az új poéta iránt csakis árnyoldalaiért lelkesedtek. A régebbi korszellem tisztesebb, szigorúbb erkölcsi világnézetét a modernek tábora képmutatásnak, vagy elmaradottságnak minősítette. Az ilyen embereknek elég volt azt látniok és hallaníok, hogy Ady éjjeli kávéházak szeparéinak törzsvendége, hogy „utcasarkok rongyá ‘-ról énekel, hogy férjes nővel szeretkezik stb. — s már ott hevertek a forradalmár — költő lábainál, aki íme a keresztyén erkölcsnek ily fölényesen mer fittyet hányni. Jóravalóbb és műveltebb emberek közt is nagv számmal akadtak olyanok, akiknél nem igazi lelki számvetésen alapult az Ady-kultusz, hanem csak egyszerűen nem akartak, nem mertek ósdi ízlésűeknek látszani. Schöpflin Aladár tanúskodása szerint Ádyra nézve „fájdalom volt, hogy első közönsége, mely aztán később is jogot formált hozzá, a pesti irodalmi sznobok közül való volt."

Ma már tisztázódott annyira-amennyíre, hogy miben kell látnunk Ady érdemét: egyrészt a költészet tárgykörének a realitáson túli és tudatalatti lelki világ felé való kitágításában, másrészt az így felgazdagított mondanivalónak újszerű megérzékítésében és kifejezésében.

Baudelaíre-rel és társaival szemben van egy nagy előnye Adynak. Amazok szándékosan, programmszerűleg, több-kevesebb üggyel-bajjal ringatják bele magukat a léleknek az ösztönöket uraló primitív életműködésébe, mely a rafinált, modern civilizáció közepette ínyességképen hatott s a „decadence" fogalmának főjegyét képezte; Baudelaire-éknél már csak ezért sem lehet szó valami nagyfokú termékenységről. Az