Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1919 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1919-01-12 / 2-3. szám

PROTESTÁNS Megjelenik minden vasárnap. ' Szerkesztőség és kiadóhivatal: IX.. Ráday-utcza 28., a hová a kéziratok, előiizetési ós hirdetési dijak stb. küldendők. Laptulajdonos és kiadó: A KÁLVIN-SZÖVETSÉG. Felelős szerkesitő B1LKEI PAP ISTVÁN. Belső munkatársak Marjay Károly, Murakőzy Gyula, Patay Pál dr., Sebestyén Jenő dr. Előfizetési ára: Egész évre : 24 kor., félévre : 12 kor., negyedévre: 6 kor. Kálvin-Szövetségi tagoknak egész évre 18 korona. Egyes szám ára 50 fillér. TABTALOM: I. cikk: Theologiai intézetünk ifjúságának érdekében. Dr. Pruzsinszky Pál. Ref. Tanácsra. Marjay Károly. — III. oikk: A francia szeparació. p. — Egyház. — Pályásat. — Hirdetések. — II. cikk: Van-e szükség az Orsz Külföldi hirek. p. — Gyászrovat / Theologiai intézetünk ifjúságának érdekében. Theologiánk ifjúsága mindig küzdőit és becsülettel megküzdött a szegénységgel; azok között, akik ma egyházunk érdekeit gondozzák, talán senki sincsen, aki a szegénységet tapasztalásból nem ismerné: kezdettől fogva, kísérője a magyar református jegy háznak a tisztes szegénység, kísérője és tanítómestere. Ámde az utóbbi időkben olyan napokra virradtunk, amelyek az élet gondjait mód nélkül megnövelték, amelyek, ami az ifjúságot illeti, a szegénység és a nyomor között álló válaszfalat könnyem ledönthetik. Nem elszigetelten felmerülő gondolatok ezek. Az igazgatósághoz érkezett levelek azt mutatják, hogy a hirtelen megváltozott viszonyok között sokan önkénytelenül is foglalkoznak azoknak sorsával, akiikre az egyház jövendő gondjai várnak, akik végre is az egyház jövőjét képviselik. Az egyik levélből olvassuk el az idevonatkozó részt, olvassuk el annyival is inkább, mert a teendőkre is reámutatván, megvalóstíható programot ad. „A mai postával — így szól a levél — küldök címére 200 koronát. Megközelítőleg ennyit tesz ki az az összeg, amit én, ki egy évig voltam a budapesti theologia hallgatója, az intézettől segélyként nyertem. „Mindig úgy tekint/ettem ezt az összeget, mint kamatmentes kölcsönt, amit, mihelyt módomban van, viszszafizetni erkölcsi kötelességem. Ennek a kötelességnek teszek most eleget és csak sajnálni tudom, hogy nem egészíthetem ki akkora összegre, mely megfelelne az én általam élvezett segély mai értékének. De egyházaim ad annyi munkát, hogy nem foglalkozhatom gazdálkodással, másrészt pedig elég szűkkeblű ahoz, hogy papját ne fizesse túlságosan. E mellett az idei betegeskedésem is oly sokba került, hogy egy igen értékes tehenemtől kellett megválnom, hogy fizetési kötelezettségemnek meg tudjak felelni. De úgy érzem, hogy tovább nem halogathatom tartozásom lerovását, mert mindenkinek meg kell tennie a legnagyobb megerőltetés árán is a magáét avégre, hogy az anyagiak miatt theologiánk el ne néptelenedjék s a szegény theologusok nyomorúsága enyhülést nyerjen. „Ezért, bár magam is inkább segélyre lennék utalva, nem halasztóm tovább az intézettel szemben való tartozásom visszafizetését. „A küldött pénzt fordítsa a nt. tanári kar valamelyik — mindenesetre csak egy - szegény theologus segítésére. Ha azonban meg lehetne csinálni (meg kellene minél előbb!) a volt theologusok segítő alapját, amelynek jövedelmét az ilyen régebben kiosztott segélyek visszafizetése alkotná, —- akkor adományom folyjon bele ebbe az alapba. „Meg vagyok győződve afelől, hogy papságunknak legalább a fele jobb anyagi viszonyok között él, mint én, tehát annak a segítő alapnak a megteremtése és pénzzel való megduzzasztása igazán nem ütközik lehetetlenségbe. A súlyos helyzetben, levő ifjúság s a nehéz jövőnek szembe néző intézet igazán elvárhatja meleg szeretettel gondozott és segélyzett volt növendékeitől azt a minimumát, hogy visszaadják neki azt az összeget, amivel tartoznak. " „Nevem, adományom, mely nem vár semmi elismerést, csak akkor hozható nyilvánosságra, ha az előbb említett segítő alap csakugyan megalakul." Az idézett sorok arra a munkás áldozatkészségre emlékeztetnek, amelynek példáival a múltban, a jelenben gyakran találkozunk, mely valamikor az egyház fundamentumának megvetése idejében szerepet játszott épen úgy, mint az egyház nagy küzdelmei között. Ma, amikor a fájdalom a veszteségek miatt sokkal nagyobb, mint bármikor volt, a régi áldozatos léleknek a megnyilatkozása mindennél fontosabb: világosságot és reményt hint útjainkra, lelket visz a hétköznapokba, hogy ne legyen üres az élet.