Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-03-03 / 9. szám

Mindezekre való alkalmi rövid utalás után annak a véleményünknek adunk kifejezést, hogy a szeparáczió még jó ideig nem lesz akut kérdés minálunk. Sok szó elhangzik, sok küzdelem zajlik le addig, míg a szétválasztás eszméje valamilyen formájában normális körülmények mellett, a megvalósításra való igazi előkészítés stádiumához is eljuthat. De íme, felhangzott a jelszó mementó gyanánt sok mindenre nézve. Először is azokra nézve, a kik a szekularizáczió mellett kardoskodnak, emlékeztetésül szolgálhat ez arra, hogy az ő álláspontjuk túlhaladott. Azok a bizonyos elemek, a melyek most a „kapukon döngetnek" nem elégesznek meg azzal a-megoldási móddal, a mely az államegyháziság rendszerét a maga teljességében valósítaná meg. És megvalljuk, hogy ennél a rendszernél előttünk a szeparáczió sokkal szimpatikusabb. Mert, hogy a mi egyházunk is teljesen az állam által ki- és fenntartott és így következésképen ennek uralma alatt álló szervezet legyen, szóval, hogy az „erastianismus" valósuljon meg reánk nézve is a maga teljes ridegségében, ez szinte elviselhetetlen gondolat és vészes következményekkel járó rendszer lenne. De nagy emlékeztető a szeparáczió lehetősége arra, hogy egyházunknak nem szabad összetett kezekkel nézni a sok bizonytalansággal terhes jövőbe. Már most le kell rakni azokat az alapokat, a melyek a nagyim egrázk ód tatás ok eljövetele esetén exisztencziánkat biztosítják. Jaj nekünk, ha a már meglevő és ezután nyújtandó államsegélyek a tétlenség, mozdulatlanság álmába ringatnak bennünket, ha egyházunk híveiben rohamos erővel ver gyökeret az a váradalom, hogy most már minden szükségletünk kielégítését az államtól reméljük, ha az áldozatkészség megbénul és ha az egyház a maga megfeszített munkájával nem táplálja folyton növekvő erővel hívei lelkében a maga nélkülözhetlensége felőli tudatot és nagyszerű missziójába vetett rendíthetlen hitet. Jelek, mementók vannak körülöttünk és közöttünk. Ne érjen bennünket a szemrehányás: „Az idők jeleit pedig nem tudjátok?!" Úgy készüljünk, úgy övezzük fel derekunkat, hogy semmi változás ne törhessen ránk váratlanul, letipró erővel, mint lopó az éjszakának idején. P> ÜNNEPRONTÁS — ÜNNEP UTÁN. II. Platz doktor úr, a M. T. A. tagja után ki más is következhetnék a Magyar Kultúra iinneprontóinak sorába, mint a másik kiérdemült liarczos és műkedvelő történész : páter Tomesányi ? 0 a deczember 5-iki számban ragadja föl a „pajzsot és kardot", hogy a maga nem új és nem meglepő hangján ós modorában megfeleljen erre a kérdésre : „ Együtt ünnepelhetünk-é a protestánsokkal ?" (1039. skk. 11.) A Budapesti Hírlap 271-ik számának az a czikke, a melyre való válaszul írja Tomesányi a magáét, elkerülte figyelmünket annak idején, így látatlanban csak sejtjük, hogy valami nagyon jóakaratú, de nagyon csekély. körültekintósű és vékony történelmi tudású ember lehetett ki ebben a czikkben a miatt panaszkodott, hogy a magyar kath. egyház az ünneplő protestánsokat „nem üdvözölte" (a hogy Tomesányi referálja a czikk tartalmát). Magunknak, gondolkodó protestánsoknak, ilyet kívánni vagy ilyesmit felpanaszolni eszünk ágában sem volt, nem lehetett annál kevésbbé, mert hiszen, a mint már első czikkünkben rámutattunk, ez ünnepi alkalommal a magyar protestántizmus a magyar katholiczizmusnak (itt egyedül számbajöhető) élite-közvélemónyétől amúgy is megkapta mindazt, a mit ezidőszerint megkaphatott. Oktalan ós káros naivitás lett volna megfeledkeznünk ez alkalommal ama nagy történelmi és lélektani igazságról, hogy senki nem lépheti át a tulajdon árnyékát. Tomesányi páter számára azonban a Budapesti Hírlapnak ez a balul elsült kegyes óhajtása igen kedves alkalom. Oh, világért sem valami nemeshangú elvi tiltakozásra —- a milyet például az Alkotmány múltkor említett czikkírója .írt volna hasonló helyzetben —, hanem egy csúnya kis förmedvényre, a melyben, egynéhány szemforgatóan kegyes, mézesmázos „testvéri" szólamtól eltekintve, szabad folyást enged a protestántizmus iránt való izzó ellenszenvének, még csak a forma olyan a milyen lojalitásával sem takargatva azt, a mit megtett legalább az előző számunkban bemutatott és leleplezett bajtársa, Platz főigazgató úr. Ezt az izzó ellenszenvet mi kénytelenek vagyunk elfogadni megmásíthatatlan tény gyanánt. Teljesen fölöslegesnek és reménytelennek látjuk jogos vagy jogtalan voltáról vitára kelni Tonicsányi páterrel. Nem kérjük, hogy vetkezze le, vagy szelídítse. Nem hérjiik, hogy rólunk való írtában ne hordjon össze perverz gyönyörűséggel hetet-havat ez ellenszenvnek önmagában és másokban való mesterséges táplálására. Egészen czóltalannak tartjuk, hogy ez ellenszenv sűrű és egészségtelen gőzén keresztül megpróbáljuk eljuttatni az ő papi és keresztyéni lelkébe a megértésnek legalább néhány halvány silgárkáját. Nem reméljük, hogy ő, az öreg ember, földi életében csak valaha is képes legyen még megsejteni, hogy a protestántizmus — akármennyire nem fedezi is az ő hitét, életeszményét, világnézetét — mégis csak több, mint nyilvános erkölcstelenség, képrombolás, dogmatikai nihilizmus és egy-gyermekrenclszer. Mindez legyen neki és az állításait tekintélyére elfogadó olvasóknak az ő hite és hitök szerint. Elvi vitatkozást mi a Tomcsányi-féle szellemiséggel sem ezen, sem más kérdésekben nem kezdhetünk és nem fogunk kezdeni. Ámde meggyőződésünk szerint nincs az a legmélyebb gyökerű, legintenzívebb és — látszólag — legtiszteletreméltóbb forrásokból táplálkozó ellenszenv, a melynek a ezímén el lehetne nézni valakinak az intellektuális becsületesség hiányát. Nincs a világon az a hitbéli elfogultság, a melytől — ha még olyan bocsánandónak tartjuk is — meg ne lehetne követelni irodalmi megnyilatkozásaiban legalább egy minimumot: a Deák Ferencz