Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-06-09 / 23. szám

Jöttem, hogy hirdessem az örökkévaló élet szépségét és bizonyosságát! . . . Egy édes anya a háború alatt kis fiának minden este megmutatta a térképen, hogy merre jár most, milyen harctéren van az édes apa.? Kicsi piros zászlók jelölték az apa útját. Egyszer azonban elmaradt az esti mutogatás és a térkép némán hevert a fiókban. A kis fiú az édes anya ölébe mászott, átölelte kis kezeivel a nyakát és azt mondotta: — Anyám, mutasd meg nekem a térképen, hogy merre jár most az édes apa? — Kis fiam, — felelte az anya és remegő kézzel simogatta a fiú szőke haját — ahová áz édes apa ment, arról az országról nem rajzolnak térképet! Azért jöttem hozzátok, hogy hitveseknek és anyáknak megrajzoljam azt a térképet, ahová elmentek az édes apák. Hogy hirdessem diadalmas szóval, hogy van egy szent örök élet e föld felett, és akik elmennek mitőlünk, odamennek, haza mennek a csillagokon át is! . . . Jöttünk hozzátok, —- két lelkipásztor — és a szíveteken kopogtatunk. Jöttünk reménységgel és örömmel jöttünk, hogy hirdessük a krisztusi, megtért és újjászületett élet boldogságát, jöttünk tihozzátok, tiértetek, hogy vezessünk titeket azáltal, hogy szolgálunk tinéktek: mert az a mi örömünk, reménységünk, ez a mi Istentől nyert szent hivatásunk. Muraközy Gyula. A tábori lelkészek szervezéséről. — Válasz Dr. Molnár Jenőnek. — Ezzel a czímmel jelent meg a múlt számunkban egy cikk. Az írója érdemes, ifjú tábori lelkész. Sok apró érdekes' megjegyzése van, de egy pár tényt helyreigazításul nem lesz érdektelen leszögezni. Először is ezzel a kérdéssel nem a tábori lelkészek foglalkoztak legutóbb, hanem ennél a konferencziánál egy sokkal kompetensebb testület, t. i. a. magyar református zsinatnak a tábori lelkészekről szóló törvénytervezet megalkotására kiküldött bizottsága. Ez márcziusban ülésezett s össze fog ülni e hóban is. Ez elé került a tábori lelkészek konferencziájának elaborátuma is. A második, amit, mint az elaboratum összeállítója, nyugodt lélekkel mondhatok, hogy nemcsak a német, a magyar és osztrák, hanem az olasz és orosz tábori lelkészetet is tanulmányoztam, s 1914. év óta úgy a mögöttes országrészekben, mint a harcztéren elég alkalmam volt a jelen háborús gyakorlat tanulmányozására. S ép eme tanulmányaim győztek meg arról, hogy magyar ref. egyházunk nem indulhat e nagyjában egynyelvű, s óriási területekben egy felekezetű népek után. A harmadik egy csatlakozás a czikkírólioz. Bár nem lehettem abban a sok érdekes tanulsággal kecsegtető helyzetben, mint az igen tisztelt czikkíró, hogy a tábori lelkészet és a „kisasszonyok" cooperálásáról intim részleteket figyelhessek meg . . . de abban teljesen egyetértek, hogy a református tábori lelkészeket .... „függetleníteni kell iá —kisasszonyoktól!!" Ehhez az újmódi függetlenségi harczlioz azonban nem szükséges semmi konventi graváineneskedés, elég, ha az önérzetében, állása méltóságában sértett tábori lelkész kihallgatásra jelentkezik a katonai parancsnoknál. — Az azután más kérdés, hogy az ilyen energikus tiltakozás opportunus dolog-e?! Hisz azt nagyon jól tudja mindenki, aki „a liáborús gyakorlat által teremtett viszonyokat" ismeri, hogy egy jóindulatú irodai alkalmazott, vagy mondjuk: „segéderő" sokszor többet tehet, mint .a legjobb indulatú parancsnok. Ezeket az apró szépséghibákat jól ismerjük a civiléletből is. A negyedik megjegyzésem annak a konstatálása, hogy a gyakorlati egység a református és evangélikus katonai lelkigondozás közt csak nagyon kevés helyen van meg. A magyar református tábori lelkészeket, kevés kivétellel, legyőzhetetlen nehézségek (nyelvi és nemzetiségi korlátok) gátolják meg a gyakorlati egység megvalósításában. — Ausztriai és harcztéri működésem alatt én is igyekeztem megvalósítani ezt az egységet, de csak a magyar és német protestánsok között. A tót, cseh, lengyel, horvát evangélikusoknak nem szolgálhattam. — Itt két megoldás van. Vagy túlnyomó részt evangélikus tábori lelkészeket alkalmazni, kik között leghamarébb akad hitrom nyelven (magyar-nómet-szláv) beszélő pap ... ebben az esetben hitvallási elszintelenecléshez vezetne a rendszer, . . . vagy pedig a magunk híveit ellátni jó, magyar kálvinista katona-lelkészekkel, kik az önálló magyar hadsereg esetére csak magyarul fungálnának, s így még a német nyelv tudása sem lenne alapfeltétel. Nem nehéz a választás! Nekünk nem az a fontos, hogy az unió, amit a czivil-életben semmi (erőfeszítéssel sem tudunk megvalósítani, a katonaságná/ mesterségesen tenyésszen, s a magyar és német bakának egy tót anyanyelvű lelkész rossz kiejtéssel prédikáljon magyarul és németül és viszont! Hisz ebből sok-, kai kómikusabb, tegyük hozzá: károsabban kómikusabb helyzetek származnának, mint a tábori lelkészek és a „kisasszonyok" együttmunkálkodásából . . .: hanem az a fő, hogy úgy a magyar baka, valamint a német és a tót is, úgy a református, mint az evangélikus katona az arra leghivatottabb, felekezetebéli lelkész munkálkodása folytán teljes és kifogástalan lelkigondozásban részesüljön!!! Ma az a helyzet, hogy a 2500 képesített református lelkész között nem hiszem, hogy kettő is akadna, aki egy ilyen uniós lelkászi állást német és tót nyelven is kifogástalanul be tudna tölteni, ellenben akad száz és száz, ki a mi véreinknek, a magyar kálvinista katonáknak oda tudja vinni, szívébe tudja vésni Isten evangéliumát. Ezt mondja az elfogulatlan tapasztalat. Az uniós terv elejtésére ez is elég. Nem is kell hát említenem azt