Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-13 / 2. szám

AZ 1848: XX. FOKOZATOS VÉGREHAJTÁSÁRÓL SZÓLÓ TÖRVÉNYJAVASLAT. Az 1848 : XX. t.-cz.-ben a törvényesen bevett vallásfelekezetekre nézve megállapított „tökéletes egyenlőségnek és viszonosságnak" több tekintetben nem felel meg „az 1848: XX t.-cz. fokozatos végrehajtásáéról szóló és a r. kath. autonómiával együttesen beterjesztett törvényjavaslat. A magvar protestánsoknak súlyos kifogásaik lehetnek a nékik juttatandó 200 milliós „örökalapítvány" elnyerésének a javaslatban tervezett módozatai ellen. Ezek a kifogások egyfelől az alapítvány átadásának határidőhöz nem kötött voltára, másfelől azokra a megszorításokra vonatkoznak, a melyekhez a törvényjavaslatot a prot. egyházaknak juttatandó alapítványt kapcsolja. Egyetlenegy ezekhez hasonló megszorítást sem találunk az egyidejűleg beterjesztett másik törvényjavaslatban a kath. autonomia kezelésébe kerülő alapok átszolgáltatásával kapcsolatban. Első és legsúlyosabb kifogásunk az 1848: XX. fokozatos végrehajtásáról szóló törvényjavaslat ellen az, hogy míg a r. kath. autonómia a legnagyobb sietséggel kézhez kapja a különböző alapokat és iskolákat, a prot. egyházaknak szánt 200 milliós alapítvány átadását bizonytalan időre halasztja. Míg a kath. autonómiáról szóló törvényjavaslat kimondja, hogy „az önkormányzati szervezet jóváhagyásától számított egy éven belül tartozik a miniszter a vallás- és tanulmányi alapot az önkormányzat kezelésébe átadni", a prot. egyházak részére kilátásba helyezeti összeg „kiszolgáltatása határidőhöz nem köttetik", sőt az állam részéről az alapítványi tőke átadásáig fizetendő évjáradékok is csak három év múlva: az 1920—21-iki költségvetési évtől érik el teljes összegüket : a 8 milliót. Első tekintetre talán kicsinyesnek látszik ez a kifogás. De csak első tekintetre ! Ne feledjük, hogy a négy millió választó küldötteiből összeülő parlamentnek hamarosan egészen más képe lesz. mint a mainak. Egy-két cziklus múltával olyan elemek juthatnak túlsúlyra parlamentünkben, a kik, ha nem is a szekularizácziót, de legalább is a szeparácziót írják zászlajukra. Minden prófétai képesség nélkül is világosan állhat előttünk^ •hogy az egyház és az állam szétválasztása és azzal kapcsolatban mindenféle kultuszbüdzsé megszüntetése elvének nemsokára többsége lesz a parlamentben. S ha egyszer a törvényhozás kimondja mindenféle kultuszbüdzsé törlését, kitől fogják a protestáns egyházak a 8 millió évjáradékot, vagy a 200 millió „örök alapítványt" kérni és még inkább — megkapni?! Hiába szól a törvény „örök" alapítványról, hiába beszél „mindenkor"-ról: minden törvény csak annyit ér, a mennyi erő áll mögötte! Ha olyan többség kezébe jut a törvényalkotási jog, a mely helyteleníti a régit, hiába nyilvánította az magát „öröknek", „mindenkorra" szóiénak, újat alkot helyébe ! így lesz a kultuszkiadásokkal kapcsolatos töivényekkel is. A ki nyitott szemekkel vizsgálja a külföldi fejleményeket, világosan kell látnia, hogy a szeparáczió eszméje győzedelmesen nyomul előre nyugatról kelet felé. Ha akarjuk, ha nem; ha sajnáljuk, ha nem: hazánk határán sem fog megállani! Két forrásból táplálkozik ez a mozgalom. Az egyik a tiszta reformátori elv: „szabad egyház szabad államban". A másik a vallással szemben ellenséges érzületű, vagy legalább is közömbös tömegek ama nézete, hogy a vallás magánügy, a vallási közösségek épen olyan magántársaságok, mint akármelyik egyesület és, mint ilyenek, közpénzekből nem támogathatók. A „szabad egyház szabad államban" elve is egyre erősödik. A protestáns egyházak kezdik belátni, hogy az állam az adott anyagi áldozatok fejében mindjobban veszélyezteti függetlenségüket. Teljes mértékben diadalmaskodott már ez az elv az Egyesült-Államokban. Egyre erősebb arányokat ölt Nagybritanniában is, hol az államegyházakkal szemben mind nagyobb arányokat öltenek az államtól függetlenül működő szabadegyházak. A vallásellenes érzületből származó szeparáczió gondolatának hatalmas lökést adott az a körülmény, hogy a német szocziáldemokráczia 1891-iki erfurti programmjának politikai követelései közé iktatta. Onnan átment a többi országok szocziáldemokratáinak hivatalos programmjába, így a magyarországiéba is. Nagy része van ennek a progranimnak is abban, hogy Francziaország 1905-ben már nem is a szeparácziót, de egyenesen a szekularizácziót valósította meg. Hasonlóképen része van abban is, hogy 1907-től kezdve a svájczi kantonok is, élükön a kálvinizmus ősi fészkével, Genffel, egyfelől a vallásellenes irányzatok nyomása, másfelől saját józan belátásuk folytán, egymásután a szeparáczió álláspontjára helyezkednek. A román népeket: a portugálokat, a belgákat, a spanyolokat, az olaszokat egymásután hódítja meg ez az eszme. Botorság lenne azzal áltatnunk magunkat, hogy ez a diadalmasan előrenyomuló áramlat megáll hazánk határain. A fejlődés nálunk is határozottan az egyház és az állam szétválasztása felé fog irányulni. Legnagyobb politikusaink előtt is tisztán áll ez. Hogy egyebet ne említsünk, már Deák Ferencz is az amerikai egyházpolitika mellett foglalt állást 1873-iki utolsó nagy beszédében] A magyarországi r. kath. egyház vezetői nagyon jól látják, mily ellenállhatatlan erővel nyomul határaink felé ez a mozgalom. Tudják, hogy a választójog széleskörű kiterjesztése még jobban megerősíti és hamarosan többséghez is juttatja. Ezért szorgalmazták, hogy a választójog beterjesztésével kapcsolatban a kath. autonómiára vonatkozó törvényjavaslat is beterjesztessék. Aligha tévedünk és nyíltan meg is mondjuk, hogy véleményünk szerint Apponyi Albert gróf is elsősorban azért vállalt tárczát a mai kabinetben, hogy a kath. autonómiának évtizedek óta húzódó ügyét most, a tizenkettedik órában dűlőre vigye. Mint egyházának buzgó fia, a kö-