Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-04-07 / 14. szám

„Egy Jubileum". E czím alatt e lap 11 -ik számában egy szép czikk jelent meg p. tollából az egyetemes adóalap 10 éves fennállása jubileumára. Nem akarok arra — e papir szűk világban — hosszasan reflektálni. Nem akarom dicsérni tapintatos leírását annak, miért siettek a „lukmázó" és „kepéző" belhivatalnokok örömmel térni át a készpénz fizetésre. De egyet mondok és ez az, hogy bár a „Normál költségvetés" az akkori tényleges áraknál alacsonyabban állapította is meg a termény árakat, még ma is — a 10 év elmultával is meg lennének azzal a belhivatalnokok elégedve, ha ez a háború okozta rettenetes drágaság nem szakad a nyakukba, úgy hogy a mai viszonyok között a fizetésük „élni kevés; meghalni sok", mint szokták mondani. Nem keli egyébbre mutatni, mint a kongruával 1600 koronára kiegészített papi fizetésekre — melynek legalább felét a fa szükséglet beszerzésére kell fordítani; hogy mindenki belátra, hogy e fizetést „élni kevés I" Ezen hát segítni kell! p. is azt mondja! Meg is mutatja a forrást, midőn így szól „a mostani súlyos és képtelen helyzeten két tényezőnek kell segíteni; a gyülekezetnek és annak a sürgős akczióba lépő állami segítség — megnövelendő alapnak". Ha ezt a jövendőre vonatkoztatja — úgy egyetértek vele ! Azonban ez évre az 1918-ik évre is kellene még pedig sürgős segítség. De ez évre csak egy forrás van nyitva „az állami segítség !" Mint p. úgy én is kárnak tartom, hogy ez a zsinaton sürgős intézkedés tárgyát nem képezte; mint ő úgy én is várom, hogy e siralmas helyzet sanalására a Konvent intézkedni fog. De különös tekintettel, hogy e tárgyban 2 egyházmegye intézkedett — ez nem lehet más, mint állami segély kérés 1918-ra. A külsősomogyi egyházmegye visszaállította a díjlevél szerinti fizetést. A felsőbaranyai ebből csak egy kis részt — csak egy parányi drágasági pótlékot — és még ez utóbbi se megy simán. Ez csak ami kerületünkben van. Lehet más kerületekben is vannak ehhez hasonló intézkedések. De ha nem lennének is a konventnek ezt is figyelembe kell venni. Mert ezen egyházmegyei határozatok csak ugyanott hozott határozatokkal semmisíthetők meg — annyival inkább, mert kerületi végzésekkel is jóváhagyattak. Már most mi történnék, ha a konvent azt rendelné el, hogy a belhivatalnokok fizetésének ez évi rendezéséhez a gyülekezetek is járuljanak hozzá? Egyházmegyei gyűléseket kellene tartani — amely eltekintve a nagy költségtől pl. felsőbaranyaiban azzal végződhetnék — hogy ezt már az egyházmegye 1917-ben elrendelte és így az a gyúanyag, mely a békétlenséget és zugolódást felidézte megmaradna és a helyzet nem javulna. A jövőre nézve egészen másként áll a dolog, nevezetesen a Zsinat elrendelné, hogy az eddigi 10%-os vagyonadó — mely a földadóval úgyis emelődik most — 15 vagy 20%-ra emelkedik — emelhetné a személyadót is magasabbra és kimondhatná, hogy az így nem fedezhető hiányért lehet az adó alaphoz folyamodni. Igv minden zúgolódás nélkül szépen és simán keresztül menne és az ország minden egyházában békésen megoldatnék az adózási ügy. De hisz erről beszélni is felesleges — hiszen ez majd intézkedés tárgyát képezi. Szólok hát arról, hogy a jelen évre miként véllem én.megoldhatónak e kérdést ? Úgy, hogy a konvent írjon fel az állam kormányhoz és a tolyó 1918. évre kérje a reformátusokat illető adósegély felemelését annyival, hogy abból kiadják a lelkészek — kongruát és kárpótlékot figyelembe nem véve — fizetésük 100 a tanítók fizetésének — az államsegély nélküli rész — 50%-al felemelése. Nem hiszem, hogy ez elől a miniszter elzárkóznék, hisz a mai helyzet és rettenetes állapot ismeretéből emelve fel maga az állam az ő hivatalnokainak fizetését 100%-al. Ha erre az állami vagyont kezelő minisztériumok hajlandóknak mutatkoznak már most előre kimondhatná a konvent, hogy ez esetben minden e téren hozott egyházmegyei határozatok hatályon kívül helyeztetnek. Így az egyházmegyéken nem esnék sérelem sem tekintélyök nem csorbulna, mert midőn a lelkészek ezt szószékileg meghirdetnék ki kellene jelenteni azt is, hogy az egyházmegyei határozat azért nem hajthatik végre, mert az egyházi belhivatalnokok ezért állami kárpótlásban részesülnek. Még csak azt jegyzem meg, hogy nem azért óhajtom vagy indítványozom a tanítói fizetések 50°/o-al való javítását mintha lekicsinyelné akarnám. Isten mentsen hisz egyike vagyok azoknak, kik nagyon is nagyra becsülik a népnevelés ügyét — hanem egyedül azért, mert már ők úgyis részesültek az állam részéről drágasági pótlékban és nem hihetem, hogy ők 100%-os fizetési kiegészítésben részesülhetnének. Nagytiszteletü Szerkesztő Ur engedelméből óhajtandó lenne, ha e tárgyhoz többen szólanának. Ha egyik nem, másik —• megragadná a konvent tagjának figyelmét. Mert az az egy bizonyos, hogy segítségére kell sietni az avval küzdő belhivatalnokoknak. Drávacsepely. Szőllösy Antal ref. lelkész. MOLNÁR SÁNDOR 1852. szept. 15 — 1918. márc. 4. A f. hó 4-én váratlanúl elhúnyt Molnár Sándor madocsai lelkész, a tolnai egyházmegye tanácsbírája és gyámpénztárnoka. Halálával egy zajtalanúl dolgozó, értékes élet lobbant el. A pályatársak közül tán kevesen voltak hozzá oly közel és így kevesen ismerték úgy, mint én. Ez képezze magyarázatát annak, hogy róla én emlékezem meg. Az öreg szolgáról az ifjú szolgatárs.