Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-04-07 / 14. szám

1877-ben, mint még nem egészen nagykorú ifjú, foglalta el lelkészi állását. Budapestről jött. Az élő vízsodorból ebbe az élet zajától távoleső, csendes faluba. Elméje telve tudással. A szíve ambiczióval. Tán az a gondolat hozta, hogy ez a nyugalmas paróchia jó lesz kezdetnek. Néhány hónapig. Vagy pár évig. És íme ebből a paróchiából kisértük ki negyvenegy évvel később. Abba az akáczfás temetőbe. Itt maradt. Itt tartotta Madocsának aranykalászt termelő, aranyszívű népe. Az a nép, az a napbarnitotta, erőteljes magyar faj, amelytől a nagy Eötvös Sándor valamikor a nagykőrösi paróchiáért sem tudott megválni. Szinte kivételesen tisztelt a lelkészi állás Madocsán Kivételesen nagy az a bizalom, amely a lelkészi állás betöltőjét környezi. Ilyen helyen kivételesen nagy az a felelősség is, amely a lelkész vállaira nehezedik. Különösen akkör, ha többször vannak válságos idők, amelyekben vezetni és intézkedni kell. És Madocsán voltak. Azon a mély földön, amelyen a község fekszik s amelynek nyugati részét az imsósi átvágás előtt a Dunának imbolygó vize öntözte, akkor lép ki a folyó az alacsony partok közül, mikor neki tetszik. S a Duna e szabadságával élt is. Volt idő, mikor többször is évenként. Eltemette a határt. Abban a reményt, az „élet"-et. Hogy milyen anyagi megpróbáltatást jelentett ez, elkép' zelhető. Ennél nagyobbat csak akkor állott ki a lakos ság, mikor tíz évvel ezelőtt a másik ellenség, a tűz, gázolt keresztül a szép falun. Az anyagi rázkódtatáshoz járúlt a mindnyájunkkal közös lelki megpróbáltatás. Jött a háború, amely a maga viharával már a negyedik esztendőbe villámlik belé. Hogy mit hozott ez Madocsa népére, arra következtetni enged Tolna vármegye egykori nagy alispánjának a nótája, amelynek utolsó sora így szól; „Madocsáról nincs oly legény, aki be nem vál". Elmentek a napsütötte fiúk. Azok között Molnár Sándornak három fia és egy veje. Üresen maradtak a házak. A búcsúzás fájdalma, a virrasztó aggodalom, majd a gyász vetettek fekete árnyékot azokra a fehér falakra. A megpróbáltatásoktól lesújtott nép a habok felett, a lángok alatt és a lelki gyötrelmek kereszttűzében egyaránt a templomra vetette könnyes szemét. Onnan várta a segítséget. A könnyeket letörlő imát és a bátoríió, fölemelő szót. És megkapta mind a kettőt. A hű pásztor ott állt népe között. A katona nem hagyta el az őrhelyet-Belső küzdelmeit elnyomta. Arczán nem reszkettek meg azok a kemény vonalak. Szeme hittel nézett a magasba. Szavai tűzben, vízben, mennydörgésben nyugodtan, tisztán, messzehatóan csengtek. Bizalmat, békét hintve mindenfelé, mint a viharos éjszakában a hajnali harangszó. Ne féljetek! Jön már a virradat! „Nem alszik és nem szunnyad az Izráelnek őrizője !u

Kötelességét híven betöltötte. íme ez Madocsa legutóbbi évtizedeinek története. És ugyanez Molnár Sándoré. Távolról nézve a kettőnek képe összefolyik, egybeolvad. Mint a hajóé, mely a vízen tovasiklik és hajósé, kinek lelke azt irányítja. Ha azonban közelebb lépünk a képhez, a szinek elválnak és az egyes árnj^alatok kiváltképen az ő alakját mutatják. A község házai közül gyönyörűen emelkednek ki az egyházi épületek. Az ősi paróchián kivűl minden új. A templom, amelyet új ruhába az ő keze öltöztetett. Abban a díszes orgona. Karcsú tornyában az egyházmegye legszebb harangjai. A templom mellett az iskola, melyet rövid idő alatt kétszer is újra kellett építeni. Annak négv tantermét a haladó kor igényeinek megfelelően az ő buzgósága szerelte föl. A tágas, levegős tanítói lakások azokon a szép fundusokon. íme az ő képének finomabb vonásai. Tehát az egyház a hívek sok anyagi és szellemi megrázkódtatása mellett is gyaropodott és szépült. Hogy milyen siker ez, mi tudjuk azt megítélni s mi tudjuk azt méltatni. Lelkipásztorok. A szép eredmények kulcsát az ő kiváló tulajdonságai adják meg. Nem mindennapi tehetség, szép tudás, amely a korral állandóan lépést tart, nagy akaraterő és lelkiismeretes pontosság jellemezték. És az az előadói készség, amellyel lelkének kincseit feltárni és érvényesíteni tudta. Hozzá hasonló templomi szónokot nagyon keveset hallottam. Közvetlenség és méltóság egyesültek előadásában. Ehhez járúlt hangjának a gondolatok és érzések fokozását finomann kifejező hajlékonysága. Ugyanez jellemezte beszélgetés közben is. Még fokozottabban. Gazdag tudása, szellemessége, előadásának könynyedsége itt érvényesült teljes mértékben. Mintha most is látnám. Ott űl az asztal mellett. Beszél a napi eseményekről. Csendesen. Nyugodtan. Egyszerre megcsillan a szeme. Hangja emelkedik. A közönséges napi események mozaikdarabjai mögött meglátja az általános emberi vonást s a kúsza szálak gyönyörű, tanúlságos erkölcsi képpé rakódnak össze kezében. Nagyon szívesen beszélt arról, amiről a mai „modern" korban divatos olyan lekicsinylő mosolygással beszélni. A magyar hazáról, a magyar nemzetről. Ennek dicsőséges múltjáról, nagy rendeltetéséről, ó. Az egykori cservenkai sváb fiú. Szinte most is hallom, amint a magyar szabadságharczról szólva elmondja a régi nótát: „Édes anyám, édes anyám, Adja ki a fehér ruhám! Elmegyek én katonának. Kossuth Lajos huszárjának. És ha többé nem láthatnám kelmedet, Édes anyám, ne sirasson engemet!" Hangja kedvesen csengett-bongott. Síri csend volt rá a válasz. A foglyúl ejtett szívek önkéntelen közelebb húzódtak hozzá. És e közelségben meg is maradtak. S a pásztort habok felett, lángok alatt és a megpróbáltatás kereszttűzében követték. Kitartóan. Rendületlenül. És az egyház megújhodott. ... Negyvenegy év ! A régiek, akik 1877-ben Molnár Sándor Madocsára hozták, elmentek apáik után. Új emberöltő lépett az eltávozottak nyomába. Az új emberöltőben új arcok, új nemzedék. Az új nemzedéket is megvénítette a nagy megpróbáltatás ezer gondja, aggodalma. Az új emberöltőben, a megöregedett fiatalok között ő tovább is a régi maradt. Legalább látszólag.