Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-03-24 / 12-13. szám

lásokban. Ök tartják vállukon a jövendőt, mint a Kariatidok Zeus templomát. És ránk parancsolnak egy magasabbb és szebb életet. 0 helyettük nekünk kell élni. Az életünk minden percze drága: az ő el nem mondott imáikat nekünk kell elimádkozni, az ő összetörött szívük melegségét nekünk kell megéreztetni a világgal, az ő örökre elbénult izmaikkal nekünk kell dolgozni és építeni. Az ő haláluk tette igazán széppé, naggyá, hatalmassá az életünket. Bezárt szobáinkban ők is meglátogatnak bennünket; parancsoló, komoly tekintettel; új hitnek, új erőnek szavával. Mert a halál mindig beleszól az életbe, de csak a húsvéti halál tud adni annak hitet, lelkesedést és örömet. Muraközy Gyula. ADMINISZTRÁCZIÓ ÉS BELMISSZIÓ. Az új korszellem, mely a háború után rövidesen átveszi az uralmat a régitől, két dolgot feltétlenül meg fog követelni a mi egyházunktól is, mint minden szellemi mozgalomtól: 1. hogy eszközeiben, szervezetében és módszerében gyökeresen modernizálódjék; 2. hogy olyan munkát végezzen, a mire szükség van, a mit a modern társadalom sem nélkülözhet, a mely tényleges emberi hiányérzeten alapszik, valóságos szükséget tölt be. Ez a két követelés — a theologiai nomenclatura nyelvére fordítva — az egyház adminisztratív és belmissziói tevékenységére vonatkozik. A jövőben az az egyház lesz a leghatalmasabb — nem lélekszám, hanem befolyás, jelentőség, fajsúly tekintetében —, a melyik úgy az adminisztratív (szervezeti), mint belmissziói munka terén a legnagyobb teljesítőképességet mutatja fel s ezt a két munkaágat egymással teljes összhangban tartva, kölcsönösen egyiket a másik támaszává, erőforrásává teszi. Ha egyházunk mai munkáját vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a hatalmas méretekben kifejlődő adminisztráczió, mely természeténél fogva arra volna hivatva, hogy a beimisszió istápja legyen, a belmisszió rovására növekszik. Nézzük csak azt a testületet, mely az egyházközségek legközvetlenebb egyesülése s így azokkal, a gyülekezeti élettel legszorosabb kontaktusban áll: az egyházmegyét. Ha a kerület vagy a konvent túlnyomóan vagy kizárólag adminisztráczióval foglalkozik: ezt még valahogy meg lehet érteni és meg lehet benne nyugodni egy időre, mert mind a kettő nagyon messze áll már az egyes gyülekezetektől s ebből a távolságból a gyülekezeti élet finomabb nüánszai eltűnnek, csak a durvább, kiáltóbb és nagyobb szabású jelenségek láthatók. Talán még nincs itt — bár már útban van — az idő, mikor a gyülekezeti belmisszió kérdései, szükségei, veszedelmei olyan hatalmasakká nőnek, hogy a kerület is kénytelen lesz velük úgy foglalkozni, mint elsőrendű feladatokkal. Azonban bizonyos, hogy az egyházmegyén más a helyzet, így a pesti egyházmegye közgyűlését alkotó képviselők fele (legalább!) olyan gyülekezeteket képvisel, melyekben erőteljes belmissziói munka folyik. De azért ha átvizsgáljuk egy közgyűlés programmját, vagy végignézzük magát a gyűlést, az egymásra halmozott adminisztratív intézkedések tömege között, alig találunk néhányat, mely tényleg, lényegileg a belmisszióra vonatkoznék. Ha az egyházmegye szerveit nézzük, ugyanez a helyzet. Az esperes minden idejére, minden energiájára és figyelmére igényt tart az egyház szervezetének gondozása, jó karban tartása. A legönfeláldozóbb buzgóság mellett sem sikerül — mint láthatjuk — időt és gondot fordítani az egyházközségek specziálisan lelki természetű ügyeire. Az egyházlátogatások az első percztől az utolsóig, az esperesi átiratok, az első betűtől az utolsóig a fabrica ecclesiae szolgálatában állanak és kell, hogy álljanak. A belmissziói előadó pedig, a kinek tulajdon kép eni munkakörét az képezné, a mi nem adminisztráczió, hanem belmisszió, határozott, elébe tűzött munkaprogramul és a munkaeszközök, a működési tér hiánya miatt lassanként szürke statisztikussá válik. A hitoktatás és általában a nevelésügy felügyelőinek feladata úgy is súlyos és számolni kell azzal, hogy évről évre súlyosabb lesz s így őket sem lehet más munkára felhasználni. Úgy látszik, az egyházmegye minden erejét felemészti maga az adminisztráczió annyira, hogy a belmisszió az egyes lelkészek privátügye marad, mint eddig volt. Pedig eg}diázunk jövőjére nagyobb veszedelmet el sem tudnék képzelni, mintha ez a hazug tétel, hogy a belmisszió a lelkészek, illetve a gyülekezetek magánügye, lassanként legyőzné azt az igazságot, hogy a belmisszió az egyház legsajátabb közügye. Hogy melyik álláspont érvényesül, az az egész országra nézve jórészt attól függ, hogy a pesti egyházmegye — az az egyházmegye, mely az egész országban a vezető helyen áll a gyülekezeti belmisszió szempontjából — melyik felfogással azonosítja magát. Azonosodás alatt nem elvi hozzájárulást értek, hanem gyakorlati megvalósítást. Ebben a kérdésben a döntés, a határozott állásfoglalás lélektani pillanata, nézetünk szerint, elérkezett. Ha egyházmegyénk már a legközelebbi közgyűlések egyikén nem tesz valamit abban az irányban, hogy a kötelékébe tartozó gyülekezetekben meglévő és alakuló belmissziói munkákat a saját felügyelete, segítség és irányítása alá szervezze s így gyakorlatilag a saját ügyének deklarálja, akkor azzal a felfogással azonosította magát, a mit az imént hazug tételnek neveztünk és a mi kezdettől fogva melegágya volt a szétbomlásnak, az ekklesiolák keletkezésének. Ha megfigyeljük azokat a lélekébresztő munkákat, melyek egyházmegyénk gyülekezeteiben folynak, úgy találjuk, hogy egyik-másik — a hivatalos egyháztól többé-kevésbbó független — egyesület nevében helyenként a lelkész nélkül, sőt a lelkész ellenére dolgoznak, vagy úgy szerepelnek, mint a mostani lelkész túlbuzgóságából, vagy privát szorgalmából fakadt ideiglenes tünetek, a mik a lelkész távozása, vagy lelkesedésének lelohadása után úgyis meg fognak szűnni, vagy átalakulnak a hívek önkéntes — talán beteges —, vagy épen egyházellenes propagandájává. Mi magunk, a kik ilyen