Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-12-16 / 50. szám

gasabbrendű szellemiségem ilyetén hangoztatása, az adott esetben a valóság czáfolatát vagyok kénytelen szembe helyezni vele. S a valóság ez : a kálvinizmus mindig élt s ma is él a művészettel, tehát, ha elvben igen, a gyakorlatban nem emelkedett föléje. S a Knyper paradoxonjából mindössze az igazság marad meg: a kálvinizmus, a mely megtartotta és fölhasználta, maga nem teremtett művészetet. így már nagyon másként fest a dolog. Annyira másként, hogy olyan dilemma szökik ki belőle, a melyre Kuyper, úgy látszik, nem gondolt s a melyet a legszellemesebb paradoxonnal vagy rabulisztikával sem lehet kettévágni. A dilemma ez: ha a kálvinizmus annyira szellemi, hogy nem kell neki művészet, miért tartotta meg mégis; viszont, ha szellemisége nem zárta ki a művészetet, miért nem teremtett maga is? Ebből a dilemmából csak történeti vizsgálattal lehet úgy, a hogy, kilábalni. Akármennyi mentőkörülmény felhozásával s akármilyen kedvezően záruljon is ez a vizsgálat, egy momentum, a mely történetfölötti s így történeti kritikával fel nem oldható, végül mégis csak hátra marad s ez épen a kálvinizmus el nem vitatható szellemisége. Nos, ebből a szellemiségből két következmény folyik, mint a hogy a dilemmának is két oldala volt. Az egyik negatív és így hangzik: a kálvinizmusnak mellőznie kellett volna a régi művészetét. A másik pozitív, így hangzik : a kálvinizmus, ha már építenie kellett, mint a hogy kellett, épített volna „stílus" nélkül. S a mely nap stílus nélkül épít, megszületik a kálvinista stílus. Mert a baj nem az volt, hogy a kálvinizmus nem teremtett új művészetet, hanem az, hogy megtartotta a régit. Mi baj származhatik a művészet hiányából arra a vallásra, a mely szellemiségénél fogva fölülemelkedett a művészet hiányából arra a vallásra, a mely szellemiségénél fogva fölülemelkedett a művészeten ? Viszont, ha a kálvinizmus, szakítva a katholikus templom hagyományával, a mely saját czéljainak úgy sem felelt meg, szakítva a művészettel, a mely fölött valónak érezte magát, egyszerűen épített volna olyan helyiségeket, a melyek a saját istentiszteleti czéljainak teljesen és tökéletesen megfelelnek, észrevétlenül és magától megszületett és kifejlődött volna az a templomtípus, mely egyfelől czélszerű lett volna, másfelől pedig művészi, mert minden épület, a mely a maga czéljának tökéletesen megfelel és czélszerűségét világosan ki tudja fejezni, a művészetnek csiráját hordja magában. Az építészet mindig belülről, az épület lelkéből, fejlődött, nem pedig kívülről, külső formák, díszek, „stiláris" elemek hozzáadásából. A kálvinizmus átvett, fölhasznált és épített olyan templomokat, a melyek tőle idegen czéloknak feleltek meg. A századok alatt meggyökerezett gyakorlat végső eredményeképen a kálvinista ember ma már más templomot el sem tud képzelni, mint katholikust. * Ezzel czélhoz értünk. A mit a kálvinizmus eddig elmulasztott, végre meg kell kezdenie. Ma könnyebb, mint valaha, mert ma azok a stílusok, a melyek hajdan elevenen éltek körülötte s befolyásuk alól szinte lehetetlen volt kivonnia magát, a múltéi, a történeleméi; függetlenek vagyunk tőlük. Tisztán rajtunk múlik tehát, hogy valahányszor új templom építésére kerül a sor, melyik kérdést vetjük fel. Azt-e, hogy milyen stílusban építsük vagy azt, hogy milyennek kell lennie a kálvinista templomnak? A szabad választásnak és elhatározásnak ez a lehetősége immár megszázszorozza a felelősséget az intézők vállán minden új templom építésének alkalmából. Ez az erkölcsi felelősség pedig egyenesen mérhetetlenné növekszik, a mikor a fővárosban emelendő templomról van szó. Mert ez a templom okvetlenül mintául fog szolgálni sok másnak s így kiszámíthatatlan következményekkel jár megoldásának minénuísége. A mondottak után nem nehéz rámutatni, hogy ez a megoldás csak egyféle lehet. Építhetnek itt olyan templomot, hogy a világ csodájára jár, építheti azt maga Iktinosz vagy Michelangelo, a „klasszikus stílusoknak" ezek a született mesterei, ha nem felel meg hivatásának, specziális kálvinista hivatásának nem értünk vele czélt és kezdhetjük a dolgot élőiről. Ne „jelképezzen" az a templom semmit, ne „jelképezze" még a „modern kálvinista szellemet" se, ne akarjon „a budapesti kálvinista egyház, sőt az egész magyar kálvinistaság szimbóluma" lenni (újból bocsánatot kell kérnem Gonda úrtól, a miért vele polemizálok), hanem mindenekelőtt legyen igehirdetésre alkalmas helyiség, a melybe a hány ember belefér, mind egyformán jól hallja a pap szavát. 11a ilyen lesz, jobban, becsületesebben és művészibben fog az „jelképezni", mint gondolnók. A kálvinista templomnak nem lehet czélja olyannak lennie, hogy „a ki oda belép, szinte önkénytelenül érezze lelkének szárnyalását, mely közelebb viszi őt Istenéhez". Az ilyen hatást csak külső eszközökkel lehet elérni. A kálvinizmusnak ép az adott és az ad létjogosultságot, hogy ezekről az eszközökről lemondott. Ha megtartja őket, mi marad meg benne sajátja ? A kálvinista templomnak egyetlen tartalma van s ez : az Ige. Az igének kell benne testet öltenie, nem pedig a kálvinistaság „presztízsének" — ezt a presztízst is csak az ige adhatja meg. Ha csak művészet kell, művészi temploma van a kálvinistaságnak Pesten: a Kálvin-téri templom. Ennél különbet művészi tekintetben nem fognak építeni. Ha cask művészet kell, tessék ezt megtartani. És ne tessék attól félni, hogy szégyent fog vallani a főváros vagy a Kálvin-tér „nagyszerű művészi fejlődésében". Ettől a „nagyszerű fejlődéstől" különben is mentsen meg minden jótétleiket az Isten. És ne tessék attól félni, hogy el fog törpülni, el fog tűnni a körötte támadó hatalmas épületek között. Minél hatalmasabb monstrumokat fognak köréje építeni, annál jobban ki fog tűnni és érvénynsülni annak az ócska templomnak szépsége. Művészi szempontból hát csak az vesse le róla az első követ, a ki különbet tud a helyére tenni. Azonban kálvinista temp-