Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-12-09 / 49. szám

és képek, a másikban nincsenek. Hiszen eddig is így volt. És a mi jó volt eddig, jó lesz ezután is. Csináljuk csak úgy, a hogy eddig csináltuk. És legföljebb még a „stílust" kell megbeszélni: román, gótikus, reneszánsz, barokk vagy rokokó ? Az építész tanult ember, ő olyan stílusban szállítja a templomot, a milyenben parancsolják. Az ilyesmit, ha kell, szavazattal is el lehet dönteni. Elvégre ezek mind jó stílusok, mind „klasszikusok" és „történetiek" s ha a választás az egyikre esik, nem a másikra, abból sem lehet baj, a mikor egyik stílus épen olyan jó, mint a másik. Nemcsak a közömbösek gondolkodnak így, a kiknek minden mindegy. Ez az okoskodás az alapja annak az igen jószándékú és buzgó lélektől sugallt czikknek is, a melyet Oonda Béla úr írt e kérdésről e lapok hasábjain (18- szám, 1917 május 6). Bocsánatot kérek, ha — a sértés vagy kicsinyítés szándéka nélkül — határozottan szembe helyezkedem az ő álláspontjával. Gonda úr még azt is kimondja, hogy „különös súlyt kíván arra fektetni, hogy a tervek elkészítésével a klasszikus stílusok mesterei (Hauszmann, Pecz, Schulek), vagy azok szellemi örököseinek valamelyike bízassék meg". Hagyjuk egyelőre „a klasszikus stílusok mestereit", nézzük előbb magukat a stílusokat. Mi hozta ezeket létre ? Egy-egy új, nagy és parancsoló szükséglet, a mely a római egyház történetében fölmerült. Ez fejlesztette ki, a vallási ritus fejlődésével, az őskeresztyén bazilikát, utána az egyház hatalmának emelkedésével párhuzamosan a román stílust, a szkolasztika, a laikus vallásosság föllendülése és a prédikáló szerzetesek idején a góthikát, az egyházi szellemnek klasszikus kultúrával való szaturálódása idején a reneszánsz-stílust, az ellenreformáczió és a jezsuita prédikálás igényeinek megfelelően a barokkot és így tovább. Mindez megolvasható akármelyik műtörténeti kézikönyvben, azért nem vesztegetem rá a szót. Elég az hozzá, hogy ezek a stílusok mindig szükségletekkel születtek meg és azokkal múltak el, mert az új szükségletek egyúttal új formákat is hoztak létre. Bizonyos szellem hozta létre őket, a melytől elválasztani, a mely nélkül megérteni nem lehet őket. Nem gyökértelen, váltogatható, önkényesen kitalált produktumok ezek. Olyan gyümölcsök ezek, a melyek csak bizonyos fán és bizonyos korban teremnek s a ki a gyümölcshöz nyúl, annak a fát is akczeptálnia kell. Ha a kálvinizmus meg tudna egyezni ezekkel a stílusokkal, ha saját szellemének kifejezését és önön czéljának eszközeit láthatná bennük, akkor meg tudna egyezni a stílusokat létrehozó szellemmel is és akkor a kálvinizmus — sohasem jött volna létre. Vagy miután létrejött, visszatért volna oda, a honnan kivált. De létrejött ós nem tért vissza. S a ki nem látja az örök és áthidalhatatlan ellentétet a kálvinizmus szelleme s e stílusok és a mögöttük lévő szellem között, annak vagy a kálvinizmusról, vagy emezekről nincs sejtelme, vagy nem veszi komolyan egyiket sem, vagy nem akarja látni a különbséget. A művészetek s a stílusok nem ruhák, nem kosztümök, a miket akárki magára vehet, mint valami álarczos bálra. A ki valamely stílust magáévá tesz, annak a szellemet is magáévá kell tennie, a mely azt létrehozta. Melyik szellem kell tehát? A bazilikáé, a románé, a gótikáé, a reneszánszé, vagy a jezsuita barokké? Az a stílus, a mely mögül hiányzik az őt létrehozó szellem, hazudik. Az ilyen hazug „művészeti" produktum pedig gyakorlati czéljának sem felelhet meg, mert szerkezete és formavilága más szükségleteket elégített ki, mint a mire fel akarják használni. Vagy vagy. Itt nem lehet megalkudni. A ki az egyiket átveszi, annak a másikat is át kell vennie. Hogy általános szokássá vált a történeti stílusok lelketlen és értelmetlen átvétele s az idegen ruhában való hivalkodás, hogy az állam előljár e téren s a magánosok vakon követik, az az ő dolguk. Megvan ennek a maga oka s ez az ok nem erkölcsös. De ha valakinek, úgy az egyháznak tudnia kell, hogy az idegen stílusokban való parádézás — humbug. S az egyháznak nem szabad tűrnie, hogy egyik legfőbb szervét és legfőbb megnyilatkozási formáját a hazugság szelleme hassa át. Az egyházat mindennél jobban kötelezi a maga etikája — s ez az etika nem garasos filiszter-morál, vagy állami kompromisszumos morál. Ha az egyház az igazságot akarja hirdetni ós jelképezni államban és társadalomban, akkor minden részében igaznak kell lennie — kétértelműségek, megalkuvások nélkül. Nem is szólva arról, hogy tisztán művészi szempontból — a művészet etikájának szempontjából — mekkora erkölcstelenség az az eklekticzizmus, a mely a maga szellemi impotencziájában mások becsületes és nemes alkotásait a hazugságnak fundálására használja föl. Erről külön fejezetet kellene írni. Valamely stílus csak akkor felelne meg a kálvinista templom követelményének, ha az — kálvinista stílus volna. Ilyen pedig nincs és nem volt. Fülep Lajos. A MI ÜGYÜNK. Nyomdavállalahmk részvényeinek jegyzése érdekében dr. Kováts István. Lapunk társszerkesztője, november 25-én d. e. a Kálvin-téri, deczember 2-án d. e. pedig az ókécskei templomban prédikált. Ugyanitt a délutáni vallásos összejövetelen a „Háború utáni teendőink"ről tartott előadásában is rámutatott az ország szívében szervezendő ref. nyomda nagy fontosságára és melegen ajánlotta azt a nagyszámban egybesereglettek figyelmébe. A részvényjegyzések gyűjtése körül dr. Hetessy Kálmán lelkész buzgólkodik. A végeredményről a jegyzések lezárta után adunk számot. Ugyancsak ebben az útjában társszerkesztőnk meglátogatta Soós László szolnoki és Illyés Kálmán kiskunfélegyházai lelkészeket is, kik mindketten lelkesen fölkarolták a részvényjegyzések ügyét.— E helyütt említjük meg, hogy Forgács Gyula, a péczeliek buzgó lelkésze, 34 részvényjegyzést gyűjtött gyülekezete tagjai körében. A részvényjegyzések összege mór meghaladja á 160,000 K-t. Az újabb részvényjegyzéseket legközelebbi számunkban közöljük.