Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-10-28 / 43. szám

a mellett, hogy az, a mit a reformáczió adott, megért minden szenvedést, áldozatot: Isten ajándékait hozta a legdrágább kincseitől megfosztott ember számára. Igazolásra hívtak fel és hívnak fel ma is untalan bennünket. Es nekünk nem szabad mást mondanunk, mint azt, a mit a Megváltó adott válaszul a kételkedőknek, kishitűeknek: Jöjjetek és lássátok meg... Az a második szám Eben Haézert jelent számunkra, de egyszersmind nagy felelősséget is, a mellyel az egyházat megújító, a drága kincseket előttünk a maguk épségében és tisztaságában feltáró Isten iránt tartozunk. Most a nagy évfordulón nem szavakkal, hitvitákkal, könyvekkel kell bizonyságot tenni a reformáczió igazai mellett, hanem tényekkel, az evangélium hatalmából fakadó szolgálattal, élettel. A reformáczió atyái mindnyájan egyértelműleg azt a nagy elvet hangoztatták, hogy a Krisztus igaz egyházának nincsenek más ismertetőjegyei, mint az evangélium hirdetése és a sákramentumok helyes kiszolgáltatása. Valahol az ige és sákramentumok köré az ezekben felajánlott isteni kegyelem után sóvárgó lelkek gyülekeznek, ott van Isten igazi, tiszta egyháza. Volt-e valaha nagyobb szükség ilyen egyházra, mint napjainkban? Allott-e már egyház nagyobb krízisek előtt, mint az, a melynek mi vagyunk tagjai és a mely most ünnepel négyszázados évfordulót? Volt-e valaha nagyobb szüksége az embernek az Igében, a sákramentumokban felajánlott erőkre, ezekből eredő és általuk táplált munkákra, intézményekre, mint most, a midőn annyi minden omlott a pusztulás, a vér- és könytenger árjaiba ? ... Megemésztjük esztendeiket! Négy évszázad mult el; jönnek újak és velük új generácziók, események, nem is sejtett örömök, keservek, győzelmek. Újjá lesz minden, de egy megmarad: „ég és föld elmúlnak, de az én beszódim soha el nem múlnak". Ezekben a beszédekben, az isteni kegyelem kijelentéseiben, nekünk felajánlott megváltó erejében van a mi ünneplő egyházunk megmaradásának, folytonos győzelmes újraéledésének, soha el nem muló energiájának örök biztosítéka. p. A KÁLVINIZMUS JÖVENDŐJE MAGYARORSZÁGON. Két nagyjelentőségű esemény tartja fogva lelkünket még a világháború sötét súlya alatt is: az egyik a reformáczió négyszázéves jubileuma, a másik a zsinat egybehívása. Mindakettő nagy ritkaság a számunkra és mindakettő történelmi jelentőségű is. Az első a múltról beszél, a másodiknak a jövőt kell építeni. De építheti-e ? Ez attól függ, hogy megtudja-e csinálni a jelennek'4

olyan diagnózisát, a mely egyenesen kijelöli számunkra azt az utat, a melyen haladnunk kell. A multakon merengeni most nem érünk rá. Talán túlsókat is öltöztünk fel eddig is őseink dicsőségének köntösébe. Vessük le most ezt a köntöst s Isten előtt való felelősséggel állapítsuk meg e jobb jövő szükségeit főbb vonásokban. Az első, a mit őszintén be kell vallanunk, az, hogy a magyar református egyház a legnagyobb mértékben rászorult az igazi, főleg belső, szellemi reformáczióra. S hiába tagadnók, a tények kiáltva bizonyítják, hogy sem az első, sem a második, sem a harmadik évszázados jubileum olyan szellemileg szegényen, elhagyatottan, hitéletben elsorvadtan, felekezeti öntudatban elhalványodottan, nemzeti tudományos, irodalmi és politikai jelentőségben szinte megsemmisülten nem talált bennünket, mint ez a jubileum / Egyedül csak egyházalkotmányi szempontból állunk jobban, mint hajdan ; de ez még nem élet, nem dicsőség. A szervezet csak csontváz, a mely élet nélkül semmit sem ér. És bár a szervezet nagyszerűsége, mint Róma példája is bizonyítja, már sokszor volt biztosítéka valamely belsőleg elsorvadt egyház fennmaradásának, azért túlbecsülni a szervezet külsőségeit épen az öntudatos hit szellemi oszlopaira felépített református egyházban nem szabad; és annál kevésbbé, mert még egyházszervezetünkben sem közelítjük meg, főleg a gyakorlati életben, azokat a református ideálokat, a melyek megvalósítására minden vonalon törekednünk kellene. Valljuk csak tehát be őszintén, hogy ha valakinek eszébe jutna, hogy 95 új tételt állítson össze a magyar református egyház életébe „becsúszott visszaélések" és hibák ellen, valószínű, hogy azok felsorolására kilenczvenöt pont nem is lenne elég. Pedig a magyar kálvinizmus jövendője ezeknek a pontoknak, sérelmeknek és tévedéseknek mielőbb való orvoslásától függ mindenképen. S az első és legnagyobb, szinte egy egész sereg kisebb jelentőségűt is összefoglaló pontja ez új 95 tételeknek . az, hogy akarja- e a magyar református egyház és zsinat azt, hogy Magyarországon a történelmi tiszta kálvinizmus szelleme továbbra is fennmaradjon ? S hajlandó-e törvényhozásilag is intézkedni annak biztosítása érdekében ? Ha igen, a miben különben nem kételkedtünk, akkor első feladata legyen hitvallási alapra helyezkedni s a kálvinizmus szellemének hirdetésére szószéken, iskolákban s a nyomtatott betű utján is súlyt helyezni. Mert mégis csak furcsa dolog, hogy zsinati törvénykönyvünkben csak arról van szó, hogy egyházunk zsinatpresbiteri elvek alapján kormányozza magát; de arról, hogy milyen vallási és hittani elvekből él, hogy milyen fundamentumon áll, egy szó sincs egyházi törvénykönyvünkben, sem általánosságban, sem az egyes törvényczikkek keretében. Hanem e helyett a gyakorlatban a liberálizmus és szabad vizsgálódás hamis magyarázatai alapján a korlátlan szubjektivizmus létjogosultsága terjedt el az egyházban s ezen a czímen titkos és nyilvános atheisták s az egyház szellemével egy szemernyi közösséget sem érző szabadgondolkodók jutnak biztos pozicziókhoz, szószékhez, nevelői állásokhoz az egyház keretében, csak azért, mert a keresztlevelük véletlenül református. Ezzel a szerencsétlen politikával szemben be kell hozni az egyházba az elvhűség, a reverzális-