Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-09-16 / 37. szám

gyermekeik hitoktatását olyan fontos ügynek, hogy ha már a lelkész nem ér rá, akkor egy külön, állandó munkásra bízzák rá, a ki esztendők hosszú során át, felgyűlt tapasztalatok birtokában dolgozhatnék a holnap gyülekezetének kiépítésében. E helyett jönnek-mennek a segé^lelkészek, a maguk legjobb akarata mellett is tapasztalatlan, hozzá nem értő kezdő erejükkel és még jó, ha egy-két esztendeig helyben maradnak, hogy legalább ennyi folytonosság jusson a hitoktatásba. A mikor azonban a tulajdonképeni lelkészi szolgálatokhoz, nevezetesen az igehirdetéshez érünk, feltárul előttünk a helyzet egész tarthatatlansága. Az egész félszázra menő lajstromban alig találunk kilencz olyan esetet, a melyben a segédlelkész nem a rendes lelkész munkájától fosztja meg a gyülekezetet. .Ebből is három eset olyan, hogy a filiák és szórványok gondozása volt egészen rábízva a segédlelkészre, míg princzipálisa az anyagyülekezet gondját viselte. Itt is fölvethető a kérdés : vájjon a szórványok és leányegyházak szempontjából, a hol sokszor kétszer annyi tapasztaltság kell a munkához, mint egy jó menetű anyaegyházban, valamint a segédlelkész szempontjából is, a kinek munkája így főnökének látóhatárán kívül folyik le: kedvező és helyes-e ez a berendezés. De siessünk ettől az aránylag csekély kérdéstől ahhoz a sokkal súlyosabbhoz, hogy mindkét szempontból mivel igazolható az eseteknek az a nagy többsége, a mikor a segédlelkész munkaköre ebben a vissza-visszatérő kifejezésben foglaltatik: „az összes lelkészi funkcziók" (vagy ha nem egészen ennyi, hát mégis majdnem ennyi). Szokásos, hogy a hétköznapi templomi funkcziókat a segédlelkész végzi. Ez egészséges és kifogástalan berendezés. Ezek a reggeli könyörgések nem oly kardinális elemei a gyülekezet életének, hogy reá ne bízhatná a pásztor a segítőjére. Szokásos, hogy a templomon kívüli funkczióknak túlnyomó nagy többségét szintén a segédlelkész végezze. Ez már minden magasabb szempontból tekintve anomália. Csak ott menthető, a hol egy még nagyobb anomáliának a szükségszerű folyománya, a hol t. i. a gyülekezet mammuttömege miatt úgy sem lehetséges gyülekezeti élet, lelkész és hívei közötti személyes viszony, a hol tehát mindegy, akárki végzi is el az amúgy is inkább formális liturgiát a sírnál vagy a háznál. De a hol a gyülekezet terjedelme normálisabb, ott az egyház érdeke azt parancsolná, hogy minden ilyen esetben a hívek öröménél vagy gyászánál az szólja az Isten megszentelő vagy megvigasztaló igéjét, a ki nem átmeneti segédalkalmazottja annak a gyülekezetnek, hanem lelkipásztorai És mindenekfölött itt van a vasárnapi igehirdetés dolga Ha a pontos határvonalat nem húzzuk is meg, hogy meddig engedhet részt a lelkész ebben akárki másnak (hiszen ez a vonal a különböző viszonyok szerint ide-oda tolódhatik), mégis felállíthatjuk feltétlen bizonyossággal azt az elvet, hogy nagyon eltért a keresztyén ideáltól az olyan gyülekezet, a melyben az- igehirdetésnek túlnyomóan nagyobb részét nem a lelkész végzi. Az igehirdetés jelentőségét a reformáció évfordulójának légkörében nem kell fejtegetni. Protestáns gyülekezet élete azzal áll vagy esik. Ez az egyetlen hatalom, a régimén Verbi, mely által a mi egyházunkban, melynek nincs földi kormányzó feje, a láthatatlan Fő érvényesítheti a maga akaratát. E nélkül bomlás és pusztulás ér bennünket elmarad hatatlanul. Ezért az igehirdetés olyan intim, olyan szent viszonyt teremt a lelkipásztor és gyülekezete között, a melyben senki sem helyettesítheti őt. Ez által végzi ő az egyház igazi éltetését, fejlesztését. Ez által kell beleárasztania a gyülekezet egyéneinek életébe mindazt, a mit az Evangélium gazdagságából ő maga kapott az üdvösség Urától. Lelkészi munkájának koronáját veszíti el az, a ki az igehirdetést másnak adja át. Es mit mutat a valóságos helyzet ezzel az ideállal szemben ? Itt-ott találkozunk esetekkel, melyekben megnyugodhatunk. A rendes lelkész végzi a délelőtti (vagyis a legfontosabb) istentiszteleteket (kivételes helyettésítésektől eltekintve), a segédlelkész pedig végzi a délutániakat (remélhetőleg a rendes lelkész gyakori jelenlétében !) Megnyugvással látjuk még azt is, a mikor a délutániakon kívül minden harmadik délelőtti szolgálat is a segédlelkészre esik. Mennyiségben már nem, de súlyban még mindig nagyobb a lelkipásztor igehirdetői szerepe. De ezek az esetek a kicsiny kisebbséget teszik, a mint mondottuk (6 !) A többi esetben vagy a délelőtti funkcziók felét is a segédlelkészek végzik a délutániakon kívül, vagy minden funkcziót ők végeznek. És így a maga lelkipásztorától, a kihez a legszorosabb szálakkal kellene fűződnie, csak minden negyedik esetben kap a gyülekezet táplálékot, vagy pedig sohasem! Már a humor határán járunk, a mikor az egyik válaszlevél elszólja magát: „Néha-néha princzipálisom is felvált, mikor én el vagyok foglalva és nagy ünnepeken, mint nevezetesebb alkalmakkor". Mi lesz az ilyen gyülekezetek belső sorsa és mit, hogyan tanulhat a káplán? (Még jó, ha nem az a vágy nevelődik bele : bárcsak én is nemsokára mással prédikáltathatnék!) Talán nem lesz felesleges ismételten hangsúlyozni, hogy mindezeknek a feltárása nem akar senki ellen irányuló vád lenn ni. Bizonyos, hogy esetleges kivételektől eltekintve, a miktől solia sem lesz biztosítva egy egyháznak az élete sem .egészen, nem a lelkészek kényelemszeretete vagy restsége okozza a segédlelkészi igehirdetésnek ezt a túltengését. Egyes helyeken még a hajdani minta szerint a nyugdíjintézetet pótolja a segédlelkész, tisztességben megőszült princzipálisok mellett. Ezek az esetek most már idővel automatice megszűnnek. Más helyeken az magyarázza'a lelkész tétlenségét az igehirdetés terén, hogy nagyon is meg van terhelve az egyház érdekében reáhárult egyéb (megyei vagy kerületi) teendőkkel. A mi azonban nem nyugtathat meg senkit, sőt, ellenkezőleg annál nagyobbnak tünteti fel a bajt. Mert ilyen magasabb tisztségekre rendszerint azoknak a gyülekezeteknek lelkipásztorai kerülnek, a melyek