Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-09-16 / 37. szám

szabad. A régi idők költője ma is zenghetné lelkesen: „Szabadon lihegsz, szeretett haza, Szabadon lihegsz megint. Karunk béklyóidat összetöré". A magyar ;szent korona területe hároméves élethalálharcz után sértetlen. Százezrek szállottak sírjukba a hazáért, hogy ez annál inkább a mienk s nekünk annál drágább legyen. A szemünk előtt folyó hősi ellenállás megvilágítja a látóhatárt. Mint a világítótorony a setét éjszakába, úgy világít bele e küzdelem nemzeti törtenetünk múltjába és megilletődve látjuk, megértjük, megérezzük, mekkora jelentősége van e hon megmaradásában a szabadság szeretetének, a férfias komolyságnak, mely Árpád unokáit lelkesíté mindenkor. Nem új érzelem az, mely a határok védelmében kifejezést nyer, hanem az a régi szenvedélyes szeretete haza szabadságának, mely ezer év alatt összetört minden rábigát, ugyanazon érzésbeli erők azok, a melyek Isten a megmondhatója, mennyi önemésztő unalmat és áldozatot nem ismerő erőfeszítés után erős kézzel belevéste nemzetünk törvényeinek táblájára: „Hungaria est regnum liberum ac independens, mullius gentis obnoxia" ugyanaz, mely elhárította annak idején az útból a pátenst és megalkotta az 1867-iki XII. törvényczikket. Valamikor egy idegen császár így beszélt a magyarokról: „Szabad ez a nemzet, minden kényelem felett arra törekvő, hogy ellenségeivel szemben magát vitézül viselje: hideget, meleget, éhséget, szomjúságot nemesen kiáll". Tekintsünk dicső honvédeinkre: a régen elhangzott szavak ma is reájuk illenek. Igen, a most folyó élet-halálharczban az ősök vitéz lelke él: a honfoglaló párduczos magyarnak szilajsága, Dugovicsnak halálmegvetése, Dobónak hős lelke, a hazája sorsán búsuló kurucznak büszkesége és elkeseredése szól ezekből a küzdelmekből bámulatos harmóniába olvadva felénk, erejére, méltóságára emlékeztetve mindenkit, a kit a magyar föld hord és egével betakar. A magyar szent korona területe hároméves küzdelem és annyi kiontott hősi vér árán szabad. E tény egy világító sugarat vet a jövőre is. Bármennyire koczkázatos dolog is beszélni a jövőről, egy tény kétségtelen bizonyossággal áll előttünk : a szabadságszerető magyar a trónnak legbiztosabb támasza lesz a jövendőben is. A szabadságszerető magyar életet fog önteni mindabba, a mit közjogi viszonyunkra vonatkozólag paritásnak mondanak. Lám. ezek a napok;

a tengernyi szenvedés között, az örvendező hitnek és bizodaíomnak kútfejét tárják fel előttünk. Törhetetlen hitünk, hogy az önerejében bízó magyar megújult erővel fog a küzdelemből kikerülni kegyelméből Annak, a ki a kezében tartja az emberi történetek kerekeit és tengelyét. Ezért érdemes nélkülözni, érdemes meghalni is. Ki venné rossz néven tőlünk, hogy a tanév megnyitásának ünnepélyes órájában, midőn tanítók és tanítványok ismét találkozunk, a gondolatoknak és érzéseknek kifejezést adunk, a melyek minden magyarnak elméjét és szívét a feszültségig megtöltik ? Azonban kötelességet mulasztanánk el, ha most fokozottabb mértékben mint valaha, szemügyre nem vennők a feladatot, mely a forrongás közepette reánk vár. Nagy átalakulások vannak küszöbön. A nép jogainak teljes mértékben való érvényesülése, ennek kapcsán új társadalmi rend kialakulása veti előre árnyékát. Azok, a kik helyzetüknél fogva az egész látóhatárt áttekintik, méltán figyelmeztetnek, hogy az egyházra a közel jövőben nagy teher és munka vár. A lelkipásztoroknak az evangéliumi erőket közvetlenül és nagyobb mértékben kell éreztetniük, hogy a társadalom legbecsesebb, legnemesebb örökségének áldásos hatása meg ne fogyatkozzék. Önök, tiszteletes urak, az egyháznak, közelebbről egyházkerületünknek a jövendő reményei. Önök ott fognak állani azoknak soraiban, a kik az előkelő munkából részüket kivenni hivatva vannak. Hősökről beszél a napisajtó, róluk emlékezünk meg mi is, ámcle sietünk megjegyezni, hogy elszánt, ügybuzgó emberekre szükség van a határokon innen is, mert a küzdelem itt is folyik megszűnés nélkül, e küzdelemnek is megvannak a maga fegyverei, a melyek nélkül a küzdelem eredménytelen. E fegyverekről beszél az írás, mondván: „ A mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek." E nem testi fegyverek azonban hathatósak, „az Isten ereje által erősek az erősségeknek lerontásokra" (2 Kor. 10. 4.). E fegyverekre szert kell tenniük. Az előkészülésnek áldott, verőfényes, reményteljes esztendeiben kell ismereteket, szívben élő tudományt gyűjteniök, a melyekkel az emberi erősségeket lerontván, mint Krisztus jó vitézei, Istennek országát terjeszthetik. E fegyvereknek megszerzése nem könnyű. Nincsen olyan intézet a világon, mely tudományban és erényekben gazdagokká tehetne bennünket, a lélek gyötrelmeiből születnek, annak kincsei, akárcsak a kagylónak szenvedéseiből az igaz gyöngyök. E tapasztalatból leszűrt igazságra mutat a klasszikus író is: „Multa túlit, fecitque puer, sudavit et alsit, qui optatam vult contingere metam". Es a mikor erről van szó, figyelmünk a legnemesebb erényre, a türelemre irányul, melynek jelentőségét az írás és a köznapi tapasztalat egyaránt kiemeli: Az írás róla szólva, így beszél: „Jobb a hosszútűrő az erősnél" (Pldb. 16. 32.), „Az embernek értelme hosszútűrővé teszi őt" (u. o. 19. 15.). A köznapi élet tapasztalatai ezzel összhangban igazolják, hogy a türelem : állandóság, nemesség, műveltség, férfiasság, erő, a szívósság energiája. A türelmetlenség: gyengeseg, függés, kicsinyesség, igazságtalanság, szánalmasság. Szerezzük meg türelemmel felvértezve a mi vitézkedésünk fegyvereit, a tudományt, ismereteket, a munkára való készséget, jól tudván, hogy tudományt munkás élettel összekötni, ez a feladás, mely reánk vár. Tanuljunk mindenből és mindenkitől, minden órának leszakítván virágát. 0 milyen boldog az ifjú, a ki gyűjthet, a kit a naponkint vissza-visszatérő napsugár erejének kifejtésére serkenthet. Tanuljunk mindenkitől, de főleg Attól, a ki ki-