Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-07-29 / 30. szám

egyház egységének, mint a különböző nyelvek az állam egységének. Viszont azonban meg kell állapítanunk, hogy az új énekeskönyv csak egy problémát oldott meg, a másik kettőt pedig jóformán érintetlenül hagyta: régi énekei elavultak maradtak, új éneke pedig kevés van s így, ha a régivel szemben haladást látunk is benne, nem tekinthetjük véglegesnek, hanem csupán alapnak, melyen a további fejlesztés munkája megindulhat annál inkább, mert azzal, hogy egyetemessé válik, mai hibái még feltűnőbbek lesznek s még jobban sürgetni fogják az újabb revíziót. Ez az újabb revizió azonban nem lehet néhány évnek, sőt egy évtizednek munkája sem. Háromszáz esztendős zsoltárokat újjáalkotni, régi dicséreteket modernizálni, főkép pedig új énekeket teremteni: nem néhány év és nem néhány ember feladata. Aggodalommal kell tehát látnunk, hogy az uralkodó felfogás szerint az énekeskönyvhöz csak évszázadonként egyszer szabad hozzányúlni. Vezető körökben fenn és lenn egyaránt az az elv érvényesül, hogy az új énekeskönyvnek epochális munkának kell lennie, mely érintetlen maradjon a reformáczió legközelebbi, ötszázados évfordulójáig. Miért? A „reformáczió" szelleme nem hogy kizárná, sőt inkább megköveteli a folytonos fejlesztés, tökéletesítés munkáját. A reformáczió haladást jelent, állandó közeledést az Úr Jézus Krisztus által kitűzött ideál: Isten országa felé. A reformáczió épen ezért sohasem perfektum, nem bevégzett történeti esemény, hanem folyamatos jelen, állandó evoluczió. Mikor a református egyház hitéletének fejlődése magakad, vagy rövid időre visszaesik, érthető, ha a hitélet külső kifejeződési formái —- pl. az énekeskönyv — stagnál, nem fejlődik. De ma. mikor az egyház lelki élete megpezsdült, mikor egyházunk társadalmában mindenfelé biztató mozgalmak indultak meg s a „belmissziói munka" jelszava mind mélyebb értelmet nyer, ma, mikor a megújuló hittel új énekek is mind nagyobb bőségben és szépségben teremnek, ma az énekeskönyvet egy évszázadra megmerevíteni, rányomtatni a „noli ine tangere", vagy az „Anathema sit" jelszavát: egyházunk jövője ellen elkövetett merénylet volna még akkor is, ha a próbaénekes ebben a pillanatban minden kívánságunkat kielégítené. A különböző belmissziói egyesületek olyan eredeti (nem fordított!) magyar református énekeket is használnak, a melyek a legutóbbi tíz esztendő termését képezik, egészen a kor nivóján állnak, a magyar lélek friss ereje árad ki belőlük, magukon viselik a keresztyén öntudat pecsétjét, dallamuk pedig megragadó. Nemcsak a Hozsanna, vagy a Halleluja egyes énekeire gondolok, hanem egész sereg kiadatlan műre, például dr. Kováts Lajos theol. m. tanár gyönyörű darabjaira. Ha így halad a dolog, mi lesz itt 20—30 év múlva? Virágos mező, melynek virágjait bárki leszakíthatja, megvásárolhatja, csokorba kötheti — egyedül a református egyház, melynek kebeléből sarjadtak, nem veszi észre a lába előtt heverő kincseket vagy ha észre veszi is, egyes emberek elfogódottsága miatt nem hajol le értük, nem szedi fel őket. A Hozsanna és Halleluja mellett még egész sereg én'ekeskönyv támad, meg is növekszik mindegyik és túlszárnyalja mindegyik azt a szegény, fejlődésben erőszakkal megakasztott Ref. Templomi Enekeskönyvet. Vagy nézzük a zsoltárrevizió ügyét, Olyan munka ez, melyet nem lehet gyárilag, megrendelésre előállítani, hanem apránkint, lassan fog elkészülni. Szükség van arra, hogy a zsoltárrevizió ügye nyílt kérdés maradjon, melyet sürgetőleg odatárhatunk egyházunk költői elé, a kik lelki charizmákkal is bírnak. Nagy költőink voltak a közelmúltban, lesznek a közeljövőben is, de mit érünk velük, ha a zsoltárok könyve lezárt kánon marad, melyhez hozzá nem fog nyúlni egyik sem, mert nincs értelme, hogy hozzányúljon. Homeros két könyve gyönyörű magyar versekben zengi már a görög pogány istenek míthoszait, Dávid zsoltárait, az egy igaz Isten dicséretét pedig ma is a régi, döczögős strófák képviselik! Már most mindaz, a mit elmondottunk, milyen gyakorlati intézkedéseket tesz szükségessé? Akár elfogadják az új próbaénekeskönyvet, akár nem : az énekügyi bizottság maradjon permanencziában ; időről időre gyűjtse össze és válogassa ki a református vallásos mozgalmak és az egész református társadalom énektermeléséből azokat a darabokat, melyeket gyülekezeti használatra a templomban vagy a templomon kívül, összejöveteleken, vasárnapi iskolákban stb, alkalmasnak talál. Szerezze meg ezen énekek kiadási jogát, s így állítson össze és adjon ki egy folyton növekvő, bővülő énekgyűjteményt gyülekezeti használatra és a művelt református társadalom számára. Legyen ez a gyűjtemény a templomi énekeskönyv mellett egészen az egyház tulajdona és bírja az egyetemes egyház approbáczióját, hogy mi, belmisszióval foglalkozó lelkészsk ne legyünk kénytelenek egyik vagy másik egyesület énekgyűjteményét használni, hanem használhassuk a magunkét. Gyermekénekekre, az ifjakhoz szóló, nők számára írt, a családi élet különböző fontos eseményeit kísérő darabokra úgyis régóta nagy szükség van : adja az egyház a maga híveinek a lelki táplálékot s ne engedje át ezt a fontos jogát senki másnak a világon! Ezen gyülekezeti, vagy összejöveteli énekgyűjtemény egyes darabjai rövid időn belül nagyon népszerűekké lesznek, elterjednek s így alkalmassá válnak arra, hogy nagyobb időközökben minden rázkódtatás nélkül helyettesítsük velük az elavultabb dicséreteket. Es itt felhangzik az ellenvetés, hogy a templomi énekeskönyvet nem lehet folyton megújítani, mert minden változtatás a gyülekezeti élet megrázkódtatásával jár. Nos, én azt hiszem, hogy sokkal nagyobb megrázkódtatással jár az, ha énekeskönyvünket évszázadonként egyszer gyökeresen újjáalakítjuk, mint az, ha évtizedenként a zsinat négy-öt használhatatlan dicséretet ugyanannyi közismert és szeretett, a kor nivóján álló új énekkel helyettesít. így a dicséretek észrevétlenül megújulnak és állandó lassú újulásuk örök időkre biztosítva van. Másik kifogás az,