Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-07-29 / 30. szám

lalkozz, elsősorban csendes magányodban, ezeket keresd, kutasd elsősorban az élet forgatagában! Es hidd el, könnyebb lesz hordani az élet terheit, könnyebb lesz diadalmasan megállani minden ellenséggel szemben, kön};

r

nyebb lesz Megváltónk rendelése szerint fény és világosság lenni e sötét világban. Ifj. dr. Szabó Aladár. A HARMADIK ÉVFORDULÓ. Lehetetlen, hogy meg ne állapodjunk ennél az évfordulónál. Most három éve ment el az ultimátum, jöttek egymásután a hadüzenetek és borult könnybe minden. Lázas készülődés, lelkesültség, gyors, győzelmes befejezésbe vetett reménység volt mindenfelé. Ma? Minden szívben a béke utáni kiolthatlan vágy. A napról napra még mindig megjelenő haditudósításokban, offenzívák, defenzívákról szóló jelentésekben, kormányok, államférfiak bukásában, új emberek jövetelében, elhangzó programmbeszédekben, rezolucziókban azt keressük, arra gondolunk első sorban, mennyivel vagyunk közelebb mindezek által a véghez. Nem a kifáradás, annál kevésbbé a reménytelen csüggedtség jele ez, hanem elemi erővel feltörő szimptomája az igazi emberiesség többé semmivel el nem nyomható érzületének. Es mint a háború kezdetén kárlioztatólag mutattunk rá azokra a bűnös kezekre, a melyek a felhalmozott gyúanyagba a lángralobbantó tűzcsóvát beledobták, úgy most elítélő kifakadások között emlegetjük azokat, a kik a nyújtott békejobbot gőgösen, képmutató frázisok kíséretében önző kapzsiságból, feneketlen gyűlölködésből és hatalmi vágyból kifolyólag viszszautasítják. De most a negyedik háborús esztendő küszöbén első sorban is nemcsak a gondolatok és érzelmek vonulnak át lelkűnkön. Áldozunk azok emlékének, a kik elmentek e három év alatt és többé vissza nem jöttek, vagy jöttek testükben, lelkükben összetörve, hordozva éltük végéig borzalmas szenvedések, nélkülözések le nem törölhető bélyegeit, Mit hoz reánk ez a negyedik esztendő, nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy a szavakban ki sem fejezhető áldozatkészség, lelkesült hősiesség, a mely ott küzdött, vérzett három éven át a határoknál, óvta meg eddig hazánkat és benne a mi otthonainkat pusztulástól rombadőléstől. Nemde, csodával határos, a mi történt, nemde, mostan, évfordulón, szenvedéseink, kétségeskedéseink, nélkülözéseink között is hálát kell mondanunk mindazért a csodálatos oltalomért, szabadulásért, amelyben annyi részünk volt?! De erről való hálás emlékezés mellett nem szabad elfeledkeznünk arról, a mit eleitől kezdve annyiszor emlegettünk, hogy ez a háború mindazzal, a mit ránk zúdított, a nagy megpróbáltatás, mérlegre vetés jelentőségével bír mindenkire, de különösen reánk kiváltságosakra nézve, a kik csak távolról hallottunk a lefolyt borzalmakról, a kik itthon — és megmaradtunk. Bizonyára mindazok a nélkülözések, szenvedések, a melyekből né künk is kijutott, csak apró tűszúrások azokhoz képest, a miket az értünk küzdők és elvérzők elszenvedtek. És ha gondolunk mindazokra a mulasztásokra, özönével elhangzó zúgolódásokra, a melyeknek látói és hallói vagyunk, „nem is említve a bűnös könnyelműség, önző kapzsiság" ezernyi jelenségeit, megalázódva kell meghajolnunk és nagy bánattal kell gondolnunk az emberi restségre, keményszívűségre, megátalkodottságra, a mely jóban, mint rosszban, annyira kész az Istennel való szembeszállásra és ellenszegülésre. Arról, hogy miként teljesítette egyházunk a maga feladatait a három elmúlt nehéz esztendő alatt, csak annyit, hogy most első sorban ő is mater dolorosa, anynyi sok fia elestén kesergő anya, szívét sok éles kard járta át és nem kis sebet ütött rajta a fájdalmas csalódás is. A háború kezdetén hittük, hirdettük, hogy a próbáitatások tüzében lesz újjászületés, több megértés és tisztult égő szeretet az Úr háza. iránt. S most látunk még több irigységet, féltékenykedési, osztálygyűlöletet és hideg közönyt, de hisszük, hogy mindezek után, ha elmúlt a vihar és földindulás, jön majd a lassú, vékony szózat — az Úrnak áldása a békés," építő munka által. Mert erre van és lesz szükség százszoros mértékben. Micsoda munka vár az egyházra, ennek prófétáira és mindazokra, a kik megmaradtak és nem hajtottak fejet hamis bálványok előtt. Most is már és majd ha jön a béke, meg kell indulnia a nagy mozgósításnak, új haditervek készítésének, szervezkedésnek. Félre azzal a gondolattal, hogy elég lesz, jó lesz az, a mi eddig volt! A mi egyházunknak újból igazi „népegyházzá" kell lennie, ott kell állania a tévelygő, éhező sokaság között világossággal, tápláló kenyérrel ; ki kell mennie az utakra, ösvényekre és kényszeríteni kell, hogy bejöjjenek azok, a kikre eddig nem gondoltunk. Most, a háború negyedik évében és majd ha, mint hisszük, ennek folyamán jön az áldott béke, az egyháznak ebből a nagy tűzből megújulva, reformátori munkákra felkészülten, a magasságok felé mutató zászlóval kell odalépnie azoknak a tényezőknek sorába, a melyek abban fáradoznak, hogy a mi sokat szenvedett nemzetünknek igazi boldogulás legyen osztályrésze. Nem fáradtan, csüggeteg szóval, [hanem a Lélek által megedzett hittel és készséggel állunk a küszöbön, a negyedik háborús év kezdetén és bizalommal tekintünk a jövőbe ... Post tenebras lux ! p. THEOLOGIAI DOKTORÁTUS. A debreczeni egyetem református hittudományi karán tartandó doktori szigorlatokról szóló szabályzatra és a Lelkészegyesületben L. aláírással megjelent vezetőczikkre óhajtok pár megjegyzést tenni. A mi magyar ref. egyházunknak a múltban, de még, sajnos, a jelenben is egyik átka volt a partikularizmus, a széthúzás, a specziális kerületi érdek istápolása