Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-07-15 / 28. szám

tűvé fejlődött „új Magyarország" emlegetésére oly találóan és meglepően rávilágít. Igen bizony: új nap fénye mosolyog reánk. Úgy látszik, a gyakran emlegetett „szabadság, egyenlőség, testvériség" megvalósulni készül körünkben. Ha ez igaz, kétségkívül új korszaka előtt állunk életünknek. Oly korszak előtt, mely nemcsak állami, nemzeti, társadalmi, hanem egyházéleti, azaz valláserkölcsi állásfoglalásunkban is változtatásra hivatott. Ha ezt a változtatást égből intézettnek tartjuk, az esetben reánk, mindkét protestáns felekezet vezetőire és veteránjaira, megoldandó feladatok s elintézendő kötelességek várnak. S ha cselekvésre buzdúlt lelkesülésünk — vezércsillagul a testvériséget választva — működését megkezdi, elsősorban azt kell meggondolnunk: mit vár tőlünk a jelen s mit követel a jövő ? Ámde ezekre a kérdésekre a protestáns egyházak tagjai nemcsak mint felekezeti emberek, hanem egyszersmind mint honfiak is tartoznak nyilatkozni. Ezekből a nyilatkozatokból fog kitűnni, mondhatnám: kivirágozni, ha vájjon úgy igyekszünk-e élni egyházainkért és hazánkért, a mint az a „keresztyénség kötelessége?"' Magasztos czélunk érdekében, a megvalósítandó testvériség általánosulása végett elsősorban azt kell közölnünk, hogy a félreértés, félremagyarázgatás, féltékenykedés, valamint a köztünk állandóan pusztító pártoskodás és merengés ideje szerintünk is lejárt. A mult sokféle hidegsége, idegenkedése, közönye, igazságtalansága, szeretetlen elfogultsága bizakodásunk szerint is orvoslásra talált. Természetes tehát, hogy a hitbeli érintkezés álláspontjainak is módosulniok szükséges. Reformálódnunk kell. Ez a reform azonban nem a kíméletlenség, nem az erőszakoskodás jellegeivel jelenik meg közöttünk. Oly reform lesz ez, mely hazánk egyházi élettalaján teremtődött, Egyházi életünk hagyományainak, nemkülönben egyháztörténelmünknek erőteljes fája hozza meg ezt a megérett gyümölcsöt. Lépésről lépésre történt haladásunk kifejezéséül s ezeréves egyházi életünkben egy lépcsőnek lehet azt tekintenünk. A haladás eme reményteljes útján látjuk életnyomait Török Pálnak, Székács Józsefnek, Szász Károlynak, Györy Vilmosnak, a kik országunk szívében, közeliinkben éltek. Hozzájuk hasonlóan gondolkoztak tőlünk távolabb élve: Kun Bertalan, Árvay Józ*ef, Erdélyi János, Heiszler József s a jeles tankönyvíró : Sztehló András lelkész' és főesperes. Nagyértékű Vallástanában e vezető szellemű férfiú a többek közt ekként magyaráz: „Az ágostai és helvét hitvallású evangélikus egyházak a hit alajijában teljesen egyek s csak eredetük, istentiszteleti külsőségek s némely hittanok értelmezése által különböznek egymástól. A hittanokra nézve a két egyház közti különbség csak az úrvacsora s az elő végzet körül forog" . . . Kétségtelen tehát, hogy ha nagy ünnepünk emlékének megörökítése végett jelen évfordulónk alkalmával (az új viszonyok követelményeinek illő mérlegelése után, a nemzetéleti állapotok netalán nem kedvező fejleményeinek bekövetkezését is tekintetbe véve) két protestáns egyházunk az egyesülés létrehozatalát elhatározza: ez által éretlen, elsietett reformot nem követ el, sőt inkább szeretett hívei számára megaczélozza a jövőt. Biztosítja őket az együttérzés következtében létesült jó közszellem által a hitélet és jótékony közerkölcs tökéletesbítésére nézve. Semmit sem vont le, az alapelveket nem bolygatja, a nemzeti jellemet és jellegeket edzeni fogja. Az eredményes összetartást elősegíti, a családi élet nélkülözhetetlen föltételeit s azokkal együtt az erkölcs és szeretet forrásait egymáshoz közelebb juttatja. Elválasztó falakat kellő tapintattal s sikerrel távolítgat el. Elfogultságokat megszüntet, világosságot és melegséget áraszt. A megőrzendő hagyományoknak czélszerű megóvására kimerülhetetlenné képez. Szóval: a két protestáns egyház hívei csudaszerü lépést tesznek a szeretetben gazdag élet végső czélja: az egy akol és egy pásztor jövendölésének megvalósulása felé. Táplálhatja reményeinket, hogy — égi Atyánk vigasztaló áldásaképen — úgy egyházi, valamint világi részről az egyesülés létesítése a legalkalmasabb erőkkel rendelkezhetik. A hitbeli közigazgatás élén jelenleg olyan hatású férfiak állanak, a milyeneket nagy emlékünnepünknek idő- és alkalomszerűsége megkíván. Megfelelő módon kell tehát értékelnünk a század évfordulóját és Istenadta vezetőink rátermettségét, hivatottságát . , . Szerény mivoltomban egyrészt épen az a tudat és tapasztalat késztette megnyilatkozásra gerjedelmemet, hogy a jelzett vezetőség ebben az indítványban meglepőt nem talál. Ellenkezőleg: abban arra a régi kezdeményezés fölelevenítósére ismer, melyet két egyházunk hívei, mint óhajtást és reményt, régóta lelkiéletükben táplálnak. Nagyjelentőségű ünneplésünk alkalmával legyünk tehát mindenképen, valamennyi megnyilatkozásunkban méltók az évforduló emlékeihez! Mutassuk meg, menynyire fejlődtünk, mennyivel vált érettebbé értelmünk, érzelmünk világa és akaraterőnk fegyelmezettsége! Egyesüljünk! Istenünk áldása^ Krisztus urunknak minden áldozatra kész szeretete, a Szent Lélek egységesítő ereje legyen rajtunk és velünk, a midőn a két protestáns egyház ihletett hívei kitárt karokkal egymás ölelésére sietnek azzal a szilárd elhatározással, hogy egyesüljenek! Dr. Kerékgyártó Elek. Megjegyzések. Az úrvacsorai külön kehely körül folyó vitát nagy érdeklődéssel figyelem s hő óhajtásom, hogy a külön kehely diadalra jusson. A dolog beállítása azonban nagyon szomorít. A törekvést azok képviselik, a kik egészségesek ; a vitában azok ellen érvelnek, a kik betegek és fertőznek. Tárgyilag teljesen helyes és kifogásolhatatlan az adott helyzetben ez a beállítás, de keresztyén szempontból szomorú. Hol maracl a betegek, a fertőzők részéről a keresztyén szeretet ? Minden lelkiismeretfurdalás nélkül teszi túl magát a különböző fertőző beteg-