Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-07-08 / 27. szám

A BIBLIA A FŐRENDIHÁZBAN. I. Nem szoktunk a pártpolitika tűzhelyei körül melegedni, tehát nem onnan hallgattuk a főrendiház multheti ülésének beszédeit. Egészen politika-mentesen, csak egy röpke mondat ütötte meg a fülünket: „. . . a katonák ne olvassanak olyan lapokat, a melyek a katonák lelkét megmételyezik, hanem jussanak olyan olvasmányhoz, a mely megerősíti bennük a nemes érzelmeket, megtanítja őket hitre ... A katonának nem kell a Népszavát olvasni, olvassa a bibliát és egyebeket". Kedves véletlen, hogy ezt a keresztyén gondolatot egy protestáns főúr, egyik egyházmegyénk új gondnoka (Ráday Gedeon gróf) képviselte, kinek ősei nevét egyháztörténetünk is féltve őrzi. Azért meg egyenesen hálásak vagyunk a főrendiháznak, hogy e mondata végére ezt kellett odajegyezni a gyorsíróknak: Elénk éljenzés. A keresztyén világfölfogásnak ez a szerény kis töredéke, egyszerű és gyakorlati, tőrülmetszett gondolata megjelent a napisajtó hasábjain! Olyan megtiszteltetés ez, a melyről régen leszoktunk, mert a keresztyén Magyarország sajtója csak akkor vesz róla tudomást egy szürke kis hír erejéig, hogy itt keresztyénség is van, a mikor hivatalos körmenetet tartanak, vagy püspököt temetnek, de a keresztyénség belső kohóinak életműködéséről, problémáiról, programmjáról, terveiről halvány fogalmuk sincs. Ha a földön egy második özönvíz máról holnapra megsemmisítené az emberiséget s mindenféle kulturdokumentumot, kivéve a magyar napisajtó termékeinek egy évfolyamát: a kárlátóba idetévedt Marslakók bajosan tudnának kiokosodni belőle, vájjon melyik vallás kultúrája uralkodott itt s csak a mozik zárórarendelete izgatta-e a kedélyeket? Mert például a bibliaolvasást illető szerény ajáálatra a radikálizmusnak szentelt hasábok egyikén másnap ezt a feleletet olvastuk: „Méltóságos főrendek ! Az önök uralmának gyümölcse : sok templom és kevés gyár, sok pap és kevés orvos." (Népszava, 165. sz.) Másik hasábokon ilyenforma barátságos évődés tarkállik: Nem életbevágó kérdés, hogy a katona bibliát olvasson, mert a hadviselés mai színvonalán nem okul abból a baka, hogy Sámson hogyan vert vissza tömegtámadást egy szamár állkapcsával . . . Nem tartozik ránk, mert politikai kérdés, hogy az állam érdekében gátakat kell-e építeni a szélső radikálizmus árvizei elé, vagy levezető csatornákat. Ezt a kérdést majd elintézi a politikusok bölcsessége. Minket az érdekel, hogy ez az évtizedek óta félelmesen dagadó és katasztrofális arányokat öltő áradat a keresztyén világnézet és valláserkölcsi világrend gyökérszálainak talaját társadalmunk nagy tömegeinek lába alól ki ne mossa! Mi csak azt látjuk mélységes aggodalommal, hogy tevékeny kezek új „erkölcsi" közgondolkozást plántálnak a régi helyébe s modern bűnbocsátó leveleket árulnak új erkölcsi törvéuy czégére alatt, a mely kodifikálta például a szabadszerelmet. Mindezt egyetlen hatalmas eszköz, a sajtó műveli. Vallástalan, ateista, vagy keresztyénellenes tendencziákat igazoló szemelvényekért nem szükséges a szélső radikálizmus orgánumaihoz fáradnunk, találunk ilyeneket az úgynevezett „polgári" sajtó jelentékeny részében is. Határozott és egyenes próbálkozások, eleven kudarczok a tanúink, hogy bezárult a keresztyén Magyarország keresztyén előfizetésekből élő. sajtójának nyomdafestékes kebele mindannyiszor, valahányszor egy modern vallásos czélnak, gondolatnak, eszmének csak szerény és színtelen publikálására próbáltuk kérni a közvélemény liberális szócsöveit, mert fáznak a „prononszirozott" keresztyén jelleg látszatától. Sőt! . . . A vallástalan sajtó által hosszú évtizedeken át közömbösségre és hitbeli Öntudatlanságra nevelt társadalom „nyájas olvasó" marad és nem csodálkozik már akkor sem, a mikor középkori együgyűségnek titulálja az ő szellemi világát az ő tulajdon lapja. Pedig hova lehetne megfellebbezni egy lap szellemi irányát, ha nem az előfizetőhöz? A művelt emberiség nagyra nőtt a keresztyén kultúra tanítómestereinek keze alatt. Eszközei voltak; az iskola és a szószék. De a modern kor új eszközökét teremtett : hírlapirodalmat és sajtót. A keresztyénség sokáig nem fogta fel az új versenytárs jelentőségét, az anyaszentegyház, ez a szegény anya a gond elfogultságával s a jó lelkiismeret naiv becsületességével ölte bele utolsó garasait is régi nevelőeszközeibe s kultúrintézményeibe és íme, mire virradt! Hatalmas tömegeit egy, az övénél hatalmasabb kultúreszköz, a sajtó tanítja új világszemléletre. Ha egyszer-máskor kitéved a fórumra, a hol új eszmék képviselői ágálnak, szégyenkezve ocsúdik fel, hogy hisz' ezek itt divatos zsaketben járnak, míg ő most is régi, tisztes, de szegény és viseltes iskolamester-korabeli atilláját hordja. Csoda-e, ha minden bölcs mondanivalója a torkán akad és örök ideáljaival, bensőséges életfölfogásával szégyenlősen visszavonul régi otthonába, az iskolaszobákba. A sajtó, ez a modern Czézár, a maga esze és czéljai szerint való erkölcsi normákat, közgondolkozást, világfölfogást diktál, csodá-e, ha ez tanítóink és tanáraink révén visszahat a tulajdon kultúrintézményeinkre is? A franczia radikálizmus győzelme felett szemlét tartott egy katholikus sajtószakértő (Eberle J.) s józan gyakorlatiassággal szögezi le a tényt: „húsz párisi lap tulajdonos hatalmasabb volt ötvenezer papnál". Ez egészen természetes, mert míg a vallásos kultúra eszközei olyanok, hogy csak a katedrái köré gyülekezett kevesek gondolkozását van módja irányítani, igen megkötött formában ós téren, addig a vallástalan sajtó reggeli kávé mellett, villamosan, hivatalban, gyári ebédórán s minden elképzelhető körülmények között feltálalja szellemi táplálékát s kénye-kedve szerint állítja be milliós tömegek lelki műszereit a lüktető élet színes forgatagainak szemlélésére. A vallástalan sajtó szorgos maghintése láttára minket csak az a szempont érdekel, hogy mi lesz a világból, ha milliós tömegek a kötelesség tisztelete nélkül