Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-10 / 23. szám

PROTESTÁNS KOLAI LAP Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IX., Ráday - utcza 28, a hová a kéziratok, előfizetésiéshirdetési díjak stb küldendők. Laptulajdonos és kiadó: A KÁLVIN-SZÖVETSÉG Felelős szerkesztő : B1LKEI PAP ISTVÁN. Társszerkesztő : Kováts István dr. Belső munkatársak : Marjay Károly, Muráközy Gyula, Patay Pál dr. Sebestyén Jenő és Veress Jenő Előfizetési ára: Egész évre: 18 kor., félévre: 9 korona, negyedévre : 4 kor. 50 fillér. Kálvinszövetségi tagoknak egy évre 12 korona. Hirdetési díjak: Kéthasábos egész oldal 40 K, fél oldal 20 K, negyed oldal 10 K, nyolczad oldal 5 K. TARTALOM Vezérczikk: Tanévet bezáró beszéd. Dr. Pruzsirtszky Pál. — Második czikk: A misszió.^. Új nemzeti ünnepek. Református. Belföld: Az egyetemes konvent gyűlése, p. — Irodalom. -— Egyesület. — Gyászrovat. — Hirdetések. Harmadik czikk : Egyház. — Iskola. TANÉVET BEZÁRÓ BESZÉD. Gondolatainkban önkénytelenül is gyakran foglalkozunk annak a századnak nagy alakjaival, mely buzgóság és az abból táplálkozó alkotások révén a legközelebb áll az apostolok századához. A folyó esztendőben a reformáczió kezdetének négyszázados évfordulóján még nagyobb erővel fordul figyelmünk a nagy idők felé és valami természetesnek látszik, hogy ezekben a pillanatokban is, midőn. egy küzdelmekkel átszőtt tanév végén tanítók és tanulók egymás mellett állanak, visszatekintünk az emlékezetes időkre s annak valamelyik fázisán elmerengve hitünket, reményünket erősítgetni igyekezünk. Mindenki tudja, hogy milyen érdekesek a nagy eseményeket megelőző idők, a mikor az okok együtt vanvan mind s magukban hordozzák az okozatok hosszú sorát. Jung Arthur, az angol utazó és író közvetlenül a franczia forradalom előtt beutazván (még pedig többnyire az apostolok lábain) Francziaországot, a saját szemeivel látta, hogyan készült a világtörténelem egyik emlékezetre legméltóbb zivatara. Visszafelé tekintve régi könyvekben, a reformáczió nagy mozgalmának is nem egy okát fedezi fel a figyelmes olvasó, kisebb-nagyobb dolgokat, a melyek egyenkint ós együttvéve előkészítették a hatalmas áramlatot. Kisebb téren, a hazai templomok környékén is talál a szemlélő némi tájékozódást. Valami lehangoltság tartja fogva az embereket, a templomok népe szomorúan tekint pásztoraira, szomorúságában hellyel-közzel keserűség vegyül, mely (a szív teljességéből beszél a száj) panaszokban keres és talál utat. Ezek a panaszok nem közönyösek. A nép a tudománynak útjait nem ismeri ugyan, de veleszületett ösztönével megismeri azt, a mi visszás épen úgy, mint a fül a hamis hangokat, felismeri és a maga módján panaszkodik. Ezek a panaszok ide mennek ki: „Papjaink nem dolgoznak és mindenünket felemésztik.0

Azt nem kell mutogatni, hogy ebben a panaszban, a dolog lényegét tekintve, jókora vád van, az önzés vádja, a mi hiba, bűn, igazabban szólva, nem is egy, mert hiszen az önzés az összes bűnöknek szülőanyja. Szemlélődjünk, van-e alapja ennek a panasznak, mely alaktalan formában bár, de őszintén szakadt ki a szivekből. Kisebb-nagyobb könyveit forgatván a históriának, e kérdésre megkapjuk a választ. Olvasunk olyan püspökről, a kit országos pénzek hűtelen kezelése miatt (nem kis örömére a népnek) megbüntetni volt kénytelen II. Ulászló királyunk, olyan püspökről, a ki a saját embereivel szemben is nagy telhetetlenségében úgy viselkedett, mint valami rablólovag, olyan közrenden lévő papokról (a felülről jövő példán hamar okul az ember), a kik „megrohanják a védteleneket és árvákat". És mit cselekszik Róma? Igen messzire vinne viselt dolgainak elmondása, mindenki tudja, hogy az olaszok szerették a pénzt, hogy az Örök Városban mindent meg lehetett venni, akárcsak Jugurtha idejében, a ki tudvalevőleg egykor e szavakkal fordított hátat ennek a híres városnak : Kómában minden eladó (Romae omnia venalia esse). Az a panasz a tétlenséget is érinti. Mit szól ehhez a história? Miben nyilatkozik a papok dologtalansága? Megnyilatkozik a tudatlanságban; valóban, a lustaságot úgy kíséri a tudatlanság, mint az utast verőfényes reggelen az árnyék. Az idevonatkozó tudósításnak se szeri, se száma, a veszprémi zsinat pl. (1515) kiköti, hogy ezentúl a papoknak csak olyan embereket szabad felszentelni, „a kik az elemi ismeretekben némileg jártasak", de mindent magában foglal a bibornok Beílarmin vallomása: „Nem volt, úgymond, tudomány, nem volt tisztelet az isteni dolgok iránt... csaknem vallás sem volt már". Mindent összefoglalva azt kell mondanunk, hogy a panasz nem volt alaptalan: „papjaink nem dolgoznak és mindenünket felemésztik" Napjaink egyik tollforgató embere a közelmúlt dolgai felett szemlélődvén, igy beszél: Adakozzunk a református sajtóalapra!