Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-10 / 23. szám

„Az Ördög ő fensége megint a földön jár... Önzés az ő neve". A reformáczió előtti idők egyházi embereiről szólván. valami hasonlót mondhatunk, hatalmába ejti őket az önzés, vagy az idézett szavakhoz tartva magunkat: az Ördög Sülyedhetett volna-e lejebi) a keresztyénség, a nélkül, hogy megrendült volna, a nélkül, hogy a Szent, az Önzéstelen beszédeire árnyékot borított volna az önzés, vagy ismét az idézett szavakhoz tartva magunkat: az Ördög ? E kérdésre megfelelni nem tudunk, ámde ennél fontosabb maga a kézzelfogható tény : e ponton a dolgok folyásába belenyúlt egy nagyobb hatalmasság. Az, a ki az emberi történetek kerekeit és tengelyét a kezében tartja. Az, a mi nálunk csak gyönge panasz-szózatot váltott ki a lelkekből, a távol nyugaton vihart keltett, a mely a maga csodálatos erejével megtisztította a levegőt. Férfiak léptek fel, a kik a papi praktikákról bátor kézzel lerántván a leplet, munkájuknak minden silányságát feltárták a világ előtt, felvették a harczot az Ördög, a pokol és minden ő fajzati ellen. A bátorr

mindenekfölött pedig igaz beszéd hogy ne keltett volna visszhangot a józan, igazságszerető magyar nép lelkében? Mindenki érezte, hogy már régen rossz dűlőre jutottak a dolgok. Mi következik ebből? A ki a tévedést belátja, önkénytelenül is az igaz út felkeresésére határozza el magát. Ki akarna tudva téves utakon botorkálni ? Magától ébredt fel a vágy: állítsuk viszsza a maga tisztaságába Krisztus tudományát, pusztuljon a templomokból és a templomi tudományból minden, a mi emberi agyaknak szüleménye csupán. Az emlékezetes időkben nagy változások mentek végbe e hon minden rendű és nyelvű lakosságának a lelkében és e változás egy új rendnek vetette meg alapját; nem zavarta meg e rend bizalmát az a nagy csapás sem, mely Mohács nevéhez fűződik. Azokban az időkben, a példátlan forrongások esztendeiben, sok tény ragadja meg a figyelmet, itt hadd irányuljon egyre az érdeklődés. A mérhetetlen szenvedések között emberek támadnak a magyarok között, a kik mindenről megfeledkezve, arra adják magukat, hogy honfitársaikat erősítsék a krisztusi hit ós reménység által. Munkához látnak önként, nem buzdítja őket senki, tanítanak, izzadnak, csakhogy elvezessék véreiket a forrásokhoz, mik fölött nincs földnek semmi hatalma. Szokatlan sereg, munkája nyomán templomok, iskolák emelkednek és felébred a remény épen akkor, a mikor a szíveken oly nagy barázdát hasított a fájdalom. Ez a munka egyházunk és nemzetünk fennmaradása szempontjából egyaránt fontos, ennek része van abban, hogy a mohácsi temető „csak Pál barátot és a húszezer magyart takarta el", ellenben fenmaradt a magyar nemzet és fenmaradt, sőt felvirágzott annak szép hazája. Megállott már ezelőtt a sereg előtt nem egy ember és mondott egy-két megszívlelendő szót. „A XVI. század, mondja irod. történetünk egyik mívelője, a csodaemberek kora, kik mintha a föld alól bújtak volna ki, roppant számmal termettek. Szegény emberek gyermekei egy ismeretlen vagy félig sejtett ösztöntől vezettetve, keresték fel a külföldi iskolákat és rohanva rohantak a hazába, hogy apostolok vagy vértanuk legyenek, szóval, tollal hirdették az Igét." A reformáczió nagy évfordulati esztendejében az apostolok oszlásának órájában ezeket a régi magyar prédikátorokat ajánlom a tiszteletes ifjúság figyelmébe. Elmennek messzi földre, széles e hazába és fogják hirdetni az Igét, mert nem tartoznak azok közé, a kik jégkebelben fásult szívet hordanak. Emlékezzenek meg a régi idők prédikátorairól. Beszéljenek arról, a ki elment ós a veszedelem helyein ragyogtatta a vigasztalást, ott. a hol a magyar „százszor is" tűzhelyét elhagyni volt kénytelen, a ki zsoltáraival, dalaival, beszédeivel ezer változatban zúgta a magyar fülébe: „megvirrad még valaha", a ki nem engedte, hogy elszéledjen a magyar, 120 egyházat szervezett. Beszéljenek a „tüzes-örömest vitázó hitszónokról, a rajongásig lelkes hittérítőről." Beszéljenek a papról, a ki hosszú bécsi fogságában, a Faber püspök tömlöczében sem tántorodott meg s önérzettel tekintve vissza pályájára, mondván: „igehirdetésemnek tanuja mindkét Panonia ós Magyarország mindkét királya". Beszéljenek a papról, a ki kemény korbácsütések között is „Élte temérdek sok s vészes küzdelmei közt is mindig hűn szólá Jézus drága tanát" ; a nagy debreczeni papról, a ki nem engedte, hogy az evangéliumi hit fundamentumát megrontsa a tagadás; az író, a könyvnyomtató prédikátorokról, a kik tanultak, írtak, betűket metszettek, könyveket nyomtattak, házaltak, csakhogy vigasztalhassák és megtarthassák azokat^ a kik a szörnyű időkben így beszélnek : „Csak a fának levelének zörgése élői is futunk" Beszéljenek róluk, a régen elhunyt atyafiakról, az apostoli századokba való magyarokról, a kiknek munkájuk nyomán igy beszélt a magyar: „Most noha Mfóőképen boldogtalanok vagyunk, de lélekben boldogságosak, mert az evangélium prédikáltatik, a Szentlélek ezáltal hitet gerjeszt, hogy lelkünk békességes legyen Istennel. Ez a belső lelki boldogság és békesség fölülmúlja a . régi testi békességet". • Emlékezzünk. Az nem lehet, rajtunk nem .mehetnek teljesedésbe soha a költőnek baljóslatú szavai: „Más faj állott a kihunyt helyére, Gyönge szívvel, romlott, szívtelen A dicső nép, mely tanult izzadni... Név ben él csak". Emlékezzünk! Ezzel a kéréssel zárom be theol. akadémiánk 1916—17. évi tanévét. Dr. Pruzsinszky Pál. A MISSZIÓ, Az Egyetemes Konvent minden gyűlésén szőnyegen van a „misszió" ügye. Ez azoknak az ügyeknek egyike, a mely „egyházukat egyetemesen érdekli". A közalapból is részesül évi segélyben. Az Egyházi Törvény rendelkezik ekként. A IV. t.-cz. 3. §-a rendeli, hogy a közalapnak, a kezelési költségek levonása után fennmaradó évi tiszta jövedelmeiből 20%-°t a tőkéhez kell csatolni és