Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-03 / 22. szám

és mások) is „örvendetes jelenségnek" mondották, sőt czáfolataik annak aktuális jelentőségét és irodalmi hírét meg sem közelítették. A német kath. theol. tudománynak újabb haladó és fejlődő szelleme egyesült benne — mint egykoron a középkori angyali doktorban — a keresztyén ember mélységes hitével és valódi vallásos meggyőződésével. Nagy elődjéhez: Bellarmin Disputátióihoz hasonlóan a visszaéléseitől megtisztult tridenti katholiczizmus híve, a melynek alapján aztán minden tárgyilagos, sőt forrásszerű fejtegetése mellett is csak „téves, egyoldalú, félig igaz" stb. vallásos jelenséget látott a reformáczióban. S bár komolyan tanulmányozta a reformátorok s az orthodox és újabb dogmatikusok iratait s nagyon is távol állott attól a közönséges Perroncféle pápás polémikus módszertől, mely a reformácziót „a fejedelmeknek az egyházi javak iránti éhségéből, a papok nősülési hajlamából, vagy egyes nyugtalan lelkek szabadszellemeskedéséből vezeti le, sőt komolyan vallja, hogy a két egyház világtörténeti nevezetességre jutott tanellentéte' a tiszta keresztyénség helyreállításának komoly törekvéséből állott elő, mégis a protestántizmus egyoldalú felfogására és megítélésére jutott el egész műve összes fejtegetéseiben. Egyik legsarkalatosabb hibája, hogy a katholiczizmnst egységes őskeresztyén eszményi, a protestántizmust ellenben szakadozott gyenge oldaláról mutatta be, s így az egyház egységének pápás bálványa az ő ítéletét is megvesztegette. S nem kisebb módszeres hibája az is, hogy a prot. egyházi közhitvallások s a reformátorok és theologusaik magániratai között alapelvi különbséget tenni nem tudott. Nem csudálkozhatunk tehát azon, ha a protestántizmus hibáit „a reformátorok egyéniségéből" vezette le, abban sok „fenhéjázó és igaztalan" vonást fedezett fel, az eredendő bűnről szóló „oktalan" tanát „minden pragmatikus világ- és művelődéstörténet megölőjének" mondotta, az istenit és az emberit felfogása szerint mereven elkülöníti, sőt a megigazulást nagyon külsőnek, az egyházat ellenben belsőnek értelmezi. Egyoldalú ethikai és pszichológiai jellemzése alapján erősen vádolja III. Frigyes pfalzi választófejedelmet azzal, hogy „erőszakosan" járt el „sötét kálvini meggyőződésű heidelbergi kátéjának terjesztésében", s hogy „a reformáczióban több a klasszikus tudományos és politikai, mint a vallásos erkölcsi elem", a mit sehogyan sem lehet összeegyeztetni azzal a másutt hangoztatott felfogásával, a mely szerint a reformáczió „valódi keresztyén buzgóságból s az igazság iránti hatalmas vágyból" állott elő. A pozitív elismerés rovására számos helyen azzal vádolja a protestántizmust, hogy fejeiben és tagjaiban egyaránt „túlságos érzelmi és hiányos értelmi mozzanatok" vezették, a mi épen nem a mellett bizonyít, hogy a közös egyetértő pontokat keresné s az ellentéteseket kielégítőleg és békülékenyen megérteni igyekeznék. Luther, Melanchthon és társai rnagániratainak is nem a közhitvallások protestantizmusa lebegett minduntalan az ő szemei, előtt. Jól mondja egyik régebbi bírálója Nitzsch, hogy „inkább éleiben és sarkaiban, mintsem hitvallásainak közepében" fogta föl a reformácziót, a mi már az ő műve szerkezetéből is kitűnik, mely kezdettől fogva arra törekedett, hogy azt a maga. „érthetetlenségében" tüntesse föl. így soha sem tudta megérteni a reformáczió okát és sarkalatos alapokát: a hit által való megigazulást. Végső eredménye az ő fejtegetéseinek az, hogy „a protestántizmus valami monstruózus irraczionálizmus, mely ellentétben van az ember erkölcsi érzékével és józan logikájával", míg ezzel szemben a „katholiczizmus hívő és észszerű jellegű minden ízében és simán és tetszetősen elégíti ki az ember összes szellemi és érzékitermészeti követelményeit". Itt a romantika érzelgősségének hatása látszik meg rajta, valamint azon az állításán is, mely „a protestántizmust a gnoszticzizmus újabb kiadásának" tartotta. Művében azt is említi, hogy a protestántizmusról szóló felfogására a korábbi lutheri orthodoxia is volt befolyással. Jellemző tragikuma, hogy utódai sem nem tudták, sem nem akarták követni. Ennek a látszólagos tudományos színezetű, de czélzatában egyoldalú felfogásnak — mint azt később Döllinger őszintén be is vallotta, — természetes folyománya volt a mai vatikáni ultramontán: Janssen—Cathrein—Denifle— Grisar-féle dogmás történetírás a reformáczióról és annak hőséről: Lutherről önkényesen megalkotott torzképével, a melyet egy újabb német prot. theologus oly találóan „a theológiai gondolkozás korrupcziójának" minősített. Annak a folyamánya nevezetesen az 1854. Máriadogma, IX-ik Pius pápa 1864 Syllabusza, az 1870. porosz-franczia háború zavaraiban becsempészett ú. n. vatikáni dogma a pápai abszolutizmust szentesítő infallibilitásról, s legújabban a XIII. Leó pápa-féle Tamásencziklika s a X. Pius pápa által követelt ú. n. antimodernista eskü. Méltó felelet volt erre a középkori jezsuita szellemre prot. részről Hase és Tschachert jeles polemikája s az exjezsuita Hoensbroech gróf „Ultramontanismus" 1898 és „Das Papstthum" 1900 cz. műve, mindmegannyi Hase-féle „betörés az ellenség földére, hogy a kath. literatura Möhler műve óta tapasztalható elbizakodását kissé megtörje". Kath. részről az evangéliumellenes középkori felfogásnak leméltóbb betetőzése, sőt szentesítése volt legújabban a kazuista moráltheologus Liguori szenttéavatása, a mi csakugyan „a protestantizmus legfényesebb apológiája".. A mai r. kath. theologia—még Németországot sem kivéve — a komoly tudományosság fóruma és kritériuma előtt meg nem állhat. Pláne a román népeknél évek óta — az egyházpolitikai és társadalmi sikerektől eltekintve — ki van csavarva az ő kezéből a theol. tudományosság fegyvere. A keresztyén vallásfelekezeti tanellentétek komoly tudo^ mányos történethittani felfogásában és értékelésében is lesz biztosítani valója a világháború vér zivatarának. Eperjes. Dr. Szlávit Mátyás. Ellenség a front mögött, tonák számára. A Kálvin-Szövetség kiadványa. Ara 30 fill. Megrendelhető a Kálvin-Szövetség titkárságánál (IX., Ráday-u. 28).