Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-05-13 / 19. szám

formálása. Igen, mert azt átvette a modern pogánysággal szaturált, nem keresztyén kézben lévő napisajtó. Itt nincs megállás, ha tétlenül nézzük tovább is a lelki megvetést. Lesz ez még rosszabbul is! Csak aztán késő ne legyen az ébredésünk, munkához látásunk. Szinte már is elkéstünk! Hatalmának egyik titka a nagy elterjedettsége. Ma mindenki újságolvasó. A legegyszerűbb napszámos is. Hányan az újság kedvéért tanulnak meg olvasni. Mindennapi „kenyér" ez a gondolkodó emberre nézve. Mindennap bekopogtat ez a „jó barát", tanácsadó házába, lelkébe. Mint a cseppekben aláhulló víz még a kősziklában is utat vág magának: ez a naponként agyába törő ólombetűs hadsereg is észrevé'.lenül átformálja apránként az ember egész gondolkozásmódját. És ezt főleg a napilap képes elvégezni. Mindezekből kifolyólag haladéktalan teendője a magyar kálvinizmusnak egy napilapnak alapítása. Ha igényt tart az életre, ha híveit kálvinista világnézettel akarja megtölteni és ezt papiros helyett hívei millióinak lelkébe akarja belevinni: nem mondhat le a legnagyszerűbb eszközéről, a mellyel élni mások meg nem szűnnek. A szocziáldemokratákat nálunk is, másutt is mi tartja össze olyan kompakt egésszé? A pártsajtó, a pártnak mindennap bekopogtató napilapja. A r. katholiczizmus a tömegekkel dolgozik. Az egyénnek nem kell vesződnie, verejtékeznie, hogy a maga keresztyénségét kidolgozza, megélje, nem, mert az anyaszentegyház mindent készen ád, sőt azon valtoztatni sem lehet, gondolkodni, tépelődni nem kell. A protestántizmus pedig kimondottan az egyének keresztvénsége, ki-ki saját magának papja. A hol tehát a szubjektivizmusnak és főként az individuálizmusnak ilyen széles és jogos tere van : lemondhatunk-e híveink egyéni lelkivilágának gondozásáról, fennállásáról ? Én • azt gondolom, nem ! Jól mondotta valaki: „A sajtó az élet akadémiája, a melyre mindenki be van iratkozva és mindenki hallgatja előadásait akkor is, midőn már az iskolát elfeledte és a templomot elkerülte. De ha azután nem gondoskodunk az élet akadémiájának kellő megfundálásáról, kitűnőségének feltételeiről, akkor ne csodálkozzunk, hogy az élet iskoláját járó emberek a jobban reklámirozott és szebben kiépített csarnokokba térnek és más tanítók lábaihoz ülnek." Igaz, való igaz! Az életnek azt az akadémiáját engedjük ki a kezünkből, a melynek a mi híveink is millió számra rendszeres hallgatói. Annyira igaz ez, hogy az óhajtva várt új reformácziónak, nagy nemzeti regenerácziónak, erkölcsi megújhodásnak a napisajtó a leghatékonyabb, csodás eredményeket sziilő eszköze. Azért tehát, ha a reformáczió négyszázados jubileumát olyan alapítással akarjuk megörökíteni, a melyik korszerű is, a nagy reformátorokhoz, a mi magyar őseinkhez is legméltóbb, a kálvinizmus hagyományainak igazán megfelel és a mi a fő: a jövendőnket tekintve is a leggyümölcsözőbb befektetés minden tekintetben: akkor gondolni sem tudunk mást, mint egy, a mi életérdekeinket szolgáló, világnézletünket propagáló magyar református napilapot. Természetesen ez a református jelző nem azt jelenti, hogy most már minden sorában ez a szó, ez a jelző, erre való hivatkozás tündököljék. Nem jelenti azt sem, hogy az valami bibliamagyarázatos, „szent" lap, sem hogy „vallásos" újság legyen. Hírlap legyen a szó modern értelmében! Hírlap, a mely szinte láthatatlanul van átitatva az evangéliumi keresztyénség savával, ízével, illatával. Egy szóval láthatatlanul is olyan élet legyen benne, a mely hasonló életeket tud támasztani. Marjay Károly. BELFÖLD. Levél a szerkesztőhöz. Kedves szerkesztő Uram! Midőn többrendbeli szíves jóságáért köszönetet mondok, kérem, hogy szegény, fájó szívű embertársainknak súlyos „keresztjén" való emelését czélzó mellékelt levélkémet igen kedves lapjában közölni szíveskedjék. Gádoros. Pánczél Józsefné. „Válasz" egy kétségbeesett édesanya levelére, kinek egyetlen szép leánya, Piroska, szívenlőtte magát, csalódott szívvel élni tovább nem tudott. Örökké érte gyászoló édesanyja pár téglát küldött a gádorosi rombadőlt templom felépítésére és azt írja „én ugyan r. kath. vagyok, de a vallás nem emel válaszfalat művelt emberek között, én is járulok pár téglával a fölépítendő templomhoz, melyben csak úgy, mint nálunk az Istent dicsérik, hálát adnak a vett jókért és égi erőt kérnek a ránk mért tenger bánat elviseléséhez". Arra kér továbbá, hogy én, ha templomba megyek, kérjem az Istent, hogy őtet mielőbb vegye magához; adjon neki gyors, rögtöni halált. Édes jó asszonyom! E helyen nyugtatom az oly korán elköltözött Piroska emlékére küldött téglákat rombadőlt templomunk felépítéséhez. Áldja meg érte a mindenható! De engedjen meg, azt nem tudom megtenni, hogy én a kegyed közeli haláláért imádkozzam. Élnünk kell akkor is, ha holtra sebez az élet, sok kötelesség van még a sírig és minden telet tavasz követ és minden tavasznak vannak virágai. Hajtsa ide az én vállaimra bánatos fejét, hafdd mondjam el, mit izent Piroska a másvilágról az ő erőszakos halála miatt a bánat fátyolába burkolt jó édesanyjának és a többi édesanyának, kiknek ez a pár háborús, kegyetlen év kioltotta keblükből a reményt, szívükből a boldogságot. Nincs, kit szeretni többé. Nincs, kit visszavárni többé. Ezután még több könnyes szem tekint föl a magas égbolt csillagaira, a „tejút" csillagaira, a melynek legendás szépsége eddig is a hősök útja volt. Tudjátok-e, mi a hulló csillag ? Nem ám földi lélek mennybevándorlása ! Minden piczi csillag egy emberi lélek földre vándorlása. Boldog piczi lelkek azok, kiket szerető jó