Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-29 / 17. szám

ványainak annyi alapjuk sem lehetett, emberileg szólva, a világ átalakítását illető reménységükre és terviikre nézve, mint nekünk és ne felejtsük el, lekicsinyléssel, tudomásul nem vétellel nem fogjuk megállítani a világ haladását s ha az új világalakulásban nem lesz semmi szava s benne semmi munkája a protestáns egyházaknak, könnyen megeshetik, hogy az új társadalomnak sem lesz semmi megértő, méltányoló szava és segítsége velük szemben. Egyelőre mást nem igen tehetünk, mint figyeljük, mit tudnak tenni a szocziáldemokraták és kíváncsi vágyódással nézni, mikor tud valamit tenni a pápa és rezignáltán megállapítani, hogy a mi egyházaink alusznak, mélyen, aggasztó mélyen. Jó volna, ha volnának egyesek, a kik, mint egykor Széchenyi és rokon gondolkozású társai, a tetszhalott magyarságot addig izgatták, hogy végre is nem alhatott el örökre, hanem megrázkódott, talpra állott és új életbe kezdett. Nekünk nagyszerű ígéreteink vannak: Serkenj fel, te, ki aluszol s felragyog néked a Krisztus! Mégis igaz volna : Ex oriente lux ? Igaz volna, hogy durva orosz és egyéb munkáskezek ácsolják a születendő béke fejedelmének, a Jézusnak a bölcsőjét? A keresztyénségnek igazán nem volna ereje segíteni benne? Vagy ez nem is volna hivatása? Ki próbált nemzetközi protestáns világkonferencziát összehívni ? Eszébe jutott-e ez vájjon a canterbury-i érseknek vagy valamely skandináviai egyház fejének, vagy a presbiteri világszövetség elnökének, vagy Mott Jánosnak, a misszió-szövetség vezetőjének, általánosan tisztelt vezető embernek ? Meghallgatná-e valaki a magyar protestáns egyházak vezetőinek kezdeményező felhívását? Vagy ez a protestántizmusnak nem hivatása, vagy annyira nemzeti, hogy sem az ellenséges államokban, sem nálunk nem lehetne ezen a téren semmit sem tennie ? Vagy csak passzív magatartást tanúsíthatunk ebben a kérdésben s nincs más teendőnk, mint várni és újra várni, milyen eredménnyel vesznek aktív részt a béke ügyében azok, a kik köziil hol az egyik fél, hol a másik fél óhajt megnyerni bennünket — segédcsapatul? Próbáljuk izgatni a tetszhalottat, hátha felébred! A Prot. Egyh. és Isk. Lap már a múlt számában megkezdte a munkát, kérjük laptársainkat, ne hagyják figyelmen kívül ezt a végtelenül fontos kérdést! Dr. Patay Pál. MARADHATNAK-E TANÁCSBÍRÁK A NYUGALOMBA VONULT LELKÉSZEK? Adott esetből kifolyólag, egyházkerületünkben is aktuálissá vált ez a kérdés. Véleményünk szerint nyugalomba vonult lelkészek se tanácsbírák, se semmiféle más egyházi tisztet viselők nem lehetnek. Az egyházkerületi tanácsbírákról szóló I. t.-cz. 175. §-ának második bekezdése kimondja, hogy „az egyházkerületi tanácsbírákra nézve, megfelelő alkalmazással, az egyházmegyei tanácsbírákról szóló §-ok érvényesek". Az egyházmegyei tanácsbírákról szóló 153. § alapján, az egyházkerületi lelkészi tanácsbírák az azon egyházkerület területén lakó rendes lelkészek és lelkész jellegű tanárok közül választatnak. A nyugdíjba vonulók elvesztik „rendes" lelkészi jellegüket, mert az I. t -cz. 137. §-a alapján azok a „rendes lelkészek, a kik ... az igehirdetést, a sakramentumok kiszolgáltatását önálló hatáskörben végzik, az egyházközségi, közigazgatási és bírósági ügyeket a törvény értelmében intézik". A „nyugalmazott lelkészek" nem felelnek meg többé ezeknek az ismertető jeleknek, így nem is sorozhatok többé a „rendes* lelkészek kategóriájába. Bár egyfelől mind az egyházmegyei, mind az egyházkerületi lelkészi tanácsbírák — az I. t.-cz. 154. és 175. §§ szerint — élethossziglan, vagy tisztújítás alapján tíz évre választatnak, másfelől — minthogy a lelkészi nyugdíjintézet akkor még nem működött — egyházi törvényeink sem szólnak arról, hogy a nyugalomba vonulással a viselt egyházi tisztségek is megszűnnek: ez nem lehet kétséges, mert hisz a nyugalomba vonulással megszűnik az illetőkre nézve — hasonlóképen bármely más egyházi tisztet viselőre nézve is — a „rendes" lelkészi jelleg, a mely pedig megválasztatásuk alapföltételét képezte. A nyugalomba vonulással a legalsóbb fokú egyházi testületben: a presbitériumban is megszűnik minden jogkörük — bár megválasztatásuk alapján az is életfogytiglan szólt —, így a magasabb egyházi hatóságokban bírt bármiféle jogkörüknek is eo ipso meg kell szűnnie. A mint a lelkészi állásuktól megváló esperesek sem maradhatnak többé egyházmegyéjük élén, ha élethossziglan választattak is — bár az egyházi törvények állásuknak a nyugdíjba vonulással való megiiresedéséről szintén nem szólnak — és mindannyiunk véleménye szerint esperesi széküket is át kell adniok másoknak: úgy a nyugalomba vonuló lelkészek sem tarthatják meg semmiféle egyházi tisztségüket, hanem át kell azokat is adniok egyházi életünk aktív tényezőinek. Csak így lehet egyházi hatóságaink és egyházi életünk közt állandó kölcsönhatás és állandó összhang. Ellenkező esetben könynyen beállhatna az a képtelen állapot, hogy különböző egyházi testületeinkben a lelkészi tisztségekei jórészt, vagy legnagyobbrészt nyugalomba vonult lelkészek töltenék be s így egyházi hatóságaink és egyházi életünk közt az eleven összeköttetés szálai megszakadnának, a mi aligha válnék az utóbbi javára. Adott esetekből kifolyólag, más egyházkerületek is feglalkoztak ezzel a kérdéssel, így a tiszántúli is, Széli Kálmán volt esperes személyével kapcsolatban, s eddigelé az a fölfogás vált uralkodóvá, hogy a lelkészek nyugalomba vonulásukkal elvesztik a különböző egyházi testületekben viselt tisztségeiket is. Hisszük, hogy egyházkerületünk is ebben a szellemben dönt. K. 1.