Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-14 / 2. szám

kének egy sejtelmes atomját itt hagyta a lelkekben és emelkedett gondolatait itt hagyta nagy odaadással írt könyvében: „A pesti református egyház 101 éves történetében". Dr. Pruzsinszky Pál. BELFÖLD. Kassai esetek. I. Halottunk érkezett. Egy szegény asszony jött a lelkészi hivatalba s a halotti látlelet átnyujtásával kérte elhunyt férje eltemetését. A segédlelkész kérdésére, hogyan kívánja a temetést (imával-e, vagy beszéddel), alig elleplezett gúnymosollyal ezt felelte: „nekem mindegy, tessék eltemetni, a hogy tetszik". — Maga katholikus, úgy-e ? kérdeztem tőle, a mire igenlő feleletet nyertem. Figyelmeztettem akkor épen ujoncz káplánomat, hogy aT

temetésnél nagyon vigyázzon, mert nekem az aszszony viselkedése gyanús. Gyanúm alapos volt. A kitűzött időben és helyen megjelent káplánomnak már nem volt kit eltemetnie, mert a halottat előzőleg beszentelte egy róm. kath. káplán. Azonnal hivatalosan megkérdeztem a plébániát, mi jogon és alapon temettek el egy református halottat ? A szintén sürgősen megérkezett válasz lényege a következő : „F. hó 6-án alulírott róm. kath. plébániahivatalnál jelentést tettek farról, hogy a Zoltán-utczában egy szegény lengyel családnak halottja van s kérik a plébániát, hogy a halottat díjtalanul szentelje be. Délután félháromkor meg is jelent a temető lelkész a Zoltán-utczában, de a jelzett helyen a halottról nem tudtak semmit, lloszszas keresés után végre elvezették a Géza-utcza 6. számú házba. Mivel a temetőhetes káplán urat a hozzátartozók közül senki sem világosította fel a tévedésről, a halottat teljes jóhiszeműséggel beszentelte. Végtelenül sajnálnánk, ha ebből a sajnálatos tévedésen és teljes jóhiszeműségen alapuló esetből — mert hiszen a nagy fizikai fáradsággal járó és teljes díjtalan beszentelésnél nem vezethette semmi mellékczél a temető lelkész urat — a Nagyt. Lelkészi Hivatal bárminő olyan konzekvencziát vonna le, mely a kassai egyházak között fennálló régi szívélyes jó viszonyt megzavarná." Hát — gondoltain — ne zavarjuk a régi szívélyes jó viszonyt, annyival is inkább, mert a fenforgó eltemetésre (ad formám: elkeresztelés) büntető-paragrafus nincsen. Ezzel az ügy — a két lelkészi hivatal közt - a lovagiasság szabályai szerint befejezést nyert. Maradt azonban a kesergő özvegy, a ki ilyen arczátlanul megjátszódtatta a káplánomat. Bár előre láttam és tudtam az eredményt, mégis feljelentettem az asszonyt a járásbíróságnál vallás elleni kihágás miatt (1879: XL. tcz. 51. §). A járásbíró ki is tűzte a tárgyaló napot, nem is egyszer, de kétszer; a panaszlott özvegyet azonban nem volt képes többé a rendőrség feltalálni, eltűnt Kassáról, mint a kámfor. II. A két protestáns egyház hivei Kassán száz esztendeig hadakoztak egymással; másfélszáz évig együtt szenvedtek s a közös nyomorúság tette őket igazi testvérekké. Mikor 1811-ben a református templomot felszentelték, az evangélikus pap keresztelt egy gyermeket, viszont 1816-ban, az evangélikus templom felszentelésekor, a református pap végezte a keresztelést. Ezt a szép szokást a százéves jubileumkor is megtartottuk; 1911-ben Mohi-Béla evangélikus kollegám keresztelt a református templomban egy evangélikus gyermeket, viszont 1916 augusztus 20-án, az evangélikus templomszentelési jubileumon én kereszteltem egy református kisdedet. Az evangélikus egyháztanács igen szép jegyzőkönyvi kivonatban meg is köszönte a százados ünnepélyen végzett közreműködésemet. (A „Budapesti Hírlap" pláne azt írta, hogy R. K. református esperes „beszenteite a templomot".) Az „Evangélikus Őrálló" érdemdús és nagytudományú szerkesztője is jelen volt az ünnepélyen. Nagyon szép és nagyon terjedelmes tudósítást írt lapjában a kassai százados ünnepélyről. Még azt is megírta, hogy a püspök úr;

kíséretével együtt, melyik szőlőben volt uzsonnán. Arról azonban^ hogy az ünnepély keretében a református esperes, a két protestáns egyház testvériségének hagyományos szinbólumaként keresztelést végzett, egyetlen szó sincs tudósításában. Nincs tovább! III. Van Kassa mellett egy kisközség: Rás, 322 tót anyanyelvű lakossal, kik közül 116 róm. kath., 1 görög kath., 124 református és 81 evangélikus. A reformátusok Tarczavajkóczhoz vannak beosztva, oda fizetik az egyházi adót, a vajkóczi pap keresztel, esket és temet nálok. Azonban a rási atyafiak, tehát a kálvinisták is, Kassára járnak adni-venni s a legbuzgóbb látogatói a kassai református templomnak. Úrvacsoraosztáskor mind egy szálig megjelennek s. újév előtt „Isten dicsőségére" tett adományaikkal mutatják meg hálájokat a kassai egyház iránt. De az idén egyebet is tettek. Október közepén bejön hozzám a kurátor és nagy üggyel-bajjal előadja magyarul (mivelhogy énrám — fájdalom — nem ragadt a tót nyelvből semmi), hogy adjak én neki egy igazolványt, melynek erejével ő nekem a rási hivektől „egy kis krumplicskut és egy kis kaposztacskut" hozna be Kassára, mert — úgymond — nem akarják ingyen hallgatni az Isten igéjét; annyival is inkább, mivel a jó Isten igen megáldotta az idén határukat. Megdicsértem jó szándékát s a következő vasárnapon, egy társával együtt, behozott részemre Makó János kurátor 120 óriási fej káposztát és vagy 5 métermázsa elsőrangú krumplit. Mai értékük 200 korona körül jár. De nem a pénzérték a