Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-25 / 12. szám

nak, Batizinek, Tinódynak idejében, ezen énekek hatása alatt emberek százai térnek Istenhez. Ezen énekek népszerűségét, nagy elterjedését bizonyítják a nyomukban mindenütt felpezsdülő hitélet mellett a már eddig forgalomban levő példányoknak a száma. A 272 vallásos éneket s csaknem ugyanennyi önálló dallamot magába foglaló „Hozsánna" Victor János, a ref. polg. isk. nyug. tanára által összeállítva, immár negyedik kiadást ért s 12 ezer példány van belőle közkézen. A dr. Kováts Lajos által egybeállított s 227 éneket magábafoglaló „Hallelujah" énekeskönyv immár 8-ik kiadásban több mint 30,000 példányban terjedt el. S a mellett nem tudnak belőle annyit nyomatni, hogy azonnal szét ne kapkodják. Ha ez így van és ezek az énekek ref. egyházunk hitéletében ennyire gyökeret vertek s olyan hiterősítő munkát végeztek: lehet-e, szabad-e ezek mellett némán elhaladni s róluk tudomást nem venni ? Igaz, fel szokták hozni ezek ellen az énekek ellen, hogy dallamuk igen sokszor idegenszerű. Külföldről jöttek hozzánk. Ez igaz. De kérdem : a zsoltárdallamok egytől egyig nem idegenből jöttek-e hozzánk? Hát nincs-e ellenmondás abban, ha valaki az idegenből jött zsoltárdallamokhoz, melyek már elavultak, görcsösen ragaszkodik s ezen új énekek ellen, melyek a mai kor termékei, mereven tiltakozik ? Hát szabad-e kínai fallal elzárn1 magunkat azoktól a szép énekektől, melyeket külföldi protestáns testvéreink fejlett, magasfokú vallásos költészete az emberiség közkincse gyanánt termelt és alkotott? Külföldi protestáns testvéreinkkel állandóan összeköttetésben vagyunk, egyetemeikre járunk; a magyar theologiák tanterme csak úgy visszhangzik a Hasé, Schleiermacher, Harnack, Ritschl, Kaftán, Troeltsch, stb. nevektől. Szellemi mozgalmaikkal foglalkozunk, a jót tőlük átvesszük, hát csak épen a mi nagyot és szépet az ének- és zeneművészet terén alkotnak, azt nem szabad nekünk elfogadni, mikor nincs internaczionálisabb valami, mint az ének és a zene ? Csak épen az ének és a zene szép alkotásai előtt kell az álsovinizmus nemzeti színű sorompóját lebocsátani, hogy valamiképen templomi éneklésünkbe be ne jöjjön az, a mi szép és művészi ? Hogy ez maradjon továbbra is olyan vontatott, nehézkes és művészietlen ?! Valóban, itt Tiszántúl egyik nagynevű püspöke, ki már elhunyl, jut eszembe, ki templomi éneklésünkről azt mondotta: „A magyar kálvinista ének úgy szép, ha csúnya". Ipsissima verba. Az énekeskönyv revíziójának halhatatlan emlékű apostola, Fejes István pedig így jellemezte az új, szép énekektől idegenkedőknek az elmaradottságát: „Mi a szép ? Ez a kérdés szakadásra vezette és vezeti az embereket Vannak sokan, a kiknek minden szép, a mi régi és semmi sem szép, a mi új. Egy énekbíráló barátomtól egy igen szép új énekre ezt a bírálatot kaptam: az a baja, hogy igen szép, azért nem fogadom él Az új énekeknek nem annyira idegenszerűsége, mint inkább szépsége, eleven lüktető ereje az oka annak, hogy a zeneileg képzetlen és lelkileg elmaradt konzervatív hajlandóságú atyánkfiai az élénkebb menetet és ritmust megszokni nehezen tudják. Nem is csoda, mikor fülük az élénkebb menettől és ritmustól templomainkban 100 esztendő óta annyira elszokott. De félre ne érttessem. Nekem nem azért szereznek gyönyörűséget ezek az új énekek, mert idegenek, vagy mert újak, hanem mert szépek. Jobban szeretném én is, hogy ha magyar vallásos énekirodalmunk olyan gazdag volna, hogy tisztán annak termékei között találhatnánk kellő számmal új és szép énekeket. De ez, sajnos, olyan szegény! Az a 20, bár nagyon szép magyar dallam a mit a próbakiadások az elavult régi melódiák helyének kipótlására felvettek, édes-kevés. A régi énekeskönyvben a legnagyobb jóakarattal sem találhatunk 60— 70-nél több igazán szép melódiát. Ha ehhez hozzávesszük a 20 líj dallamot, akkor még mindig csak 90 dallamot kapunk. Azzal pedig nem indíthatjuk útnak az új énekeskönyvünket. Mint tudjuk Victor János a „Hosanná''-ban 272 éneket s majdnem ugyanannyi dallamot bocsát közre. Zsasskovszky testvérek énekeskönyve 192 éneket s ugyanannyi önálló dallamot közöl. Milyen csekély és szegény volna ezekhez képest a mi énekeskönyvünknek 80—90 dallama. Mert nem helyes az Énekügyi-bizottságban az a legutóbb felszínre került felfogás, hogy inkább kevés dallamot kell adni, hogy népünk azt jól megtanulhassa! Hát ilyen kevéssé bízunk mi a nótás magyar nép dallamelsajátító képességében, hogy numerus clausust akarunk a vallásos énekekre behozni ? Hát van numerus clausus a népdalok terén ? Hát nem százával, ezrével termeli a magyar nép a szebbnél szebb, újabbnál újabb dallamokat s azok a nép körében egyszeribe elterjednek ? Attól félünk mi, hogy a magyar fül nem tudna majd megtanulni 140—150 dallamot, ha az igazan szép ? De igaza van az Enekügyi-Bizottságnak! Kevés dallamot kell a népnek adni akkor, ha az nem, szép, hanem ósdi, elavult, hogy így kényszerüljön a nép egész éven, esztendőkön, sőt egész életén át ugyanazt a 30 - 40 dallamot énekelni, különböző szövegekre variálni, a variáczió, permutáczió és kombináczió ezerféle változatai szerint! Szükségesnek tartom tehát feltétlenül, hogy ezen énekek közül azok, a melyek már átmentek a gyakorlatba, ha nem is mind, de legalább azok, melyek alig, vagy egyáltalán nem idegenszerűek, új énekeskönyvünkbe felvétessenek. Milyen egyenletesen, gyülekezeteink által is könnyen énekelhető módon gördülnek például: „Egyetlen forrása minden kegynek" kezdetű éneknek a hangjai. Úgy, hogy majdnem azt lehet mondani, hogy egyenlő időtartamú hangokban, méltóságteljesen halad, mint egy magyar ritmusú ének. Hasonló: „Bár bűn és kín gyötör", vagy „Hallod, mi kopog te benned" kezdetű ének; ezeknek szövege valóságos prédikáczió. A költészet, a vers költői szépsége, hatalma ölelkezik benne a dallam szépségével, megrázó erejével. „Az Úr szeretete által jó lesz