Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-02-13 / 7. szám

azokban a szép januári napokban, a mikor nem papirosra rótt, hangzatos határozati javaslatok elfogadtatása volt a czél, hanem hogy a lelkek mélyén foganjanak döntő elhatározások a lelkes, kitartó munkára. A közös áhitat óráiban boldogan hajtottuk meg fejünket Az előtt, kié minden dicsőség, ki az alázatosaknak adja a maga kegyelmét, ki a Krisztusban mutatta meg legvilágosabban hozzánk való hajlandóságát, atyai szeretetét. Ezeknek a csöndes óráknak emléke egymaga biztosíték, hogy januári együttlakozásunk soha feledésbe ne menjen. Együttlakozás volt ez a szó felséges értelmében is. Együtt éreztük magunkkal Őt, a ki nélkül semmit sem cselekedhetnénk. Ö kért, 0 várt feleletet tőlünk a nagy kérdésre : „szeretsz-e engem ? ... A mikor a szép előadások hosszú sorozatán át reformátorunkkal találkozhattunk, lehetetlen volt meg nem érezni, hogy Kálvin hatalmas szelleme ma is tanít, hevít — reformál. Be kellett látnunk, hogy az ő neve zászló, mely után bátran haladhatunk, mert nem a vak rajongás útvesztőibe, de az evangéliumi kegyesség tisztes utaira vezet. A modern élet problémái is milyen bölcs megoldást nyernek hatalmas tanításaiban s általában a kálvini theologia, etliika, szocziológia nagyszerű megállapításai minden időkre fundamentális igazságok maradnak, mert ez igazságok gyökerei a Krisztus örök evangéliumába mélyülnek. De a hallottak meggyőztek bennünket egyszersmind arról is, hogy kálvinista lelkipásztornak lenni különös elköteleztetést is jelent. Fényesnevű előadók, „világi" nagyságok hatalmas bizonyságtételét hallottuk arról, hogy csak az Isten szolgálatába állított tudomány, csak az Isten megszentelő lelkének kitett társadalmi akczió lehet igazán népmentő, igazán áldásthozó. Ez állítást megdöbbentő példákkal láttuk beigazolva. Ismert, vagy részben csak most hallott bajok, mulasztások, nenizetrontó bűnök, testi-lelki nyomorúságok teljes megvilágításban álltak előttünk, hogy lelkünk mélyéig megindulván, lelkesedéssel, meleg szeretettel álljunk sorompóba és fogjunk munkához Annak nevében, ki nemcsak „hirdette az Isten országának evangéliumát", de „gyógyított is a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget". A bizalmas megbeszélések, vagy azok a még bizalmasabb beszélgetések az est óráiban a napi munka után sok érdekes dolgot juttattak felszínre, sok fontos kérdésre próbáltak és tudtak is okos választ adni. Az éjszaka óráiban is világosak, hangosak voltak szállásadó szobáink, a coetusok; folyt a komoly megbeszélés a napi fáradtság legkisebb jele nélkül. Ugyanegynek éreztük magunkat. Mintha a vének ifjakká, az ifjak vénekké lettek volna Egyek lettünk a hitben, reménységben, meleg szeretetben, egyek az elhatározásban a jövő nagy czéljait illetőleg. A jövő . . . Már is neki indulunk, miután elhangzottak a befejező áhitat igazán ünnepélyes szavai. Mintha most hallanám : kezedet a jónak gyakorlásában fáraszszad, szemed a mennyei öröm sugarát is szórja; szíved van, nem akarnád-e ezt hittel, szeretettel, új élet vágyával tölteni meg ? . . . Flammarion szerint ha egyszer kihűlne a föld felülete, a tudomány eszközeivel mély kutakat ásnának benne s a föld gyomrában fészkelő izzó tűz melegét vezetnék fel a hideg, fagyoskodó világ fölmelegítésére. — A Szövetség konferencziáján résztvevők teljesíteni akarják azt, a mit ott fogadtak. Ásnak mély kutakat, a Krisztus evangéliumának izzó mélységéig hatókat. Ebből a kifogyhatatlan hőforrásból vezetnek fel új meleget a hó-és jégkéreg megolvasztására, a fázlódó emberiség felmelegítésére, új élet támasztására. Lelkipásztorok, ezt meg is kell tennetek, hogy „a ti futástok télben ne legyen" ! Custodius. BELFÖLD. A Diákszövetség kolozsvári vezetőgyűlése. A második háborús esztendő minden intézmény életében abban különbözik az elsőtől — természetesen csak azokról az intézményekről szólva, melyek sikeresen kibírták az első háborús év próbáját —, hogy míg az első idők váratlan zavarai meglehetősen megbolygatták az ügyek menetét, addig a későbbi idők folyamán úgy a hogy az élet visszatért a rendes kerékvágásba. A múlt (1914/5.) tanévben a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség kénytelen volt lemondani évi programmjának egy nagyon fontos mozzanatáról, a két szemeszter határán tartatni szokott vezetők konferencziájáról. Ebben a tanévben már sor kerülhetett rá. Január 30-tól február 2-ig, négy napon át gyűlésezett a konferenczia Kolozsvárott, mint a ref. theol. fakultásnak és internátusának vendége: A konferenczia szeretettől áthatott, meleg, mondhatnám: családias jellegéhez nagyban hozzájárult az a szívélyes barátság, mellyel az intézet vezetői közül többen — különösen Révész Imre professzor, az internátus felügyelője — segítettek a résztvevőknek abban, hogy „otthon" érezzék magukat e napok alatt a főiskola falai között. Terv szerint Kenessey püspök nyitotta volna meg vasárnap d. e. (30-án) istentisztelettel a konferencziát. Ebben sajnálatos gyengélkedése megakadályozta. Az istentiszteleten az intézet dísztermében dr. Kecskeméthy István theol. igazgató prédikált. Beszéde a konferenczia résztvevői előtt s a szép számban megjelent városi hívek előtt mesterien tárta fel a keresztyén diákmozgalom lényegét: a korunk hitetlen kultúrvilágában Isten jogaiért és dicsőségért buzgó kis sereg küzdelmeit. Aznap d. u. megkezdődött a rendes gyűlések sorozata. Átlag 30 hallgató gyűlt össze naponként a fakultás tanácstermében tartott előadásokra és tárgyalásokra. Legnagyobb számmal természetesen Kolozsvár diáksága volt képviselve. (Vagy 10 főnyi állandó, rendes résztvevővel, nem számítva az érdeklődők hullámzó számát.) Sajnálatos, hogy Pápán kívül (két theológus és Pongrácz