Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-24 / 52. szám

Igénytelen lapnak igénytelen sorai. A mint azonban a sorok megszaporodván, a professzor gondolatainak kifejezői lesznek, mégis, hogy úgy mondjuk, olvastatják magukat. Régi zamatú, patriarchális vidámság sugárzik ki azokból, hasonlatosan a jól gondozott lámpa egyenletes fényéhez. Ez az oka (és mentsége) annak, hogy reájuk kerülvén a beszéd sora, nem igen tartunk mértéket, a melyet pedig már a régiek is mindenben ajánlottak, mondván: „Modus est pulcherrima virtus". Az egykori professzor lapjában főleg a református egyszerűbb családokhoz beszél, de néhanapján úgy intézi dolgát, hogy pályatársai, sorsának osztályosai is érthetnek belőlük. Egyik hosszabblélekzetű czikkében („Egy protestáns lelkész ötvenéves jubileuma", Diósi név alatt) egy tisztes munkában elaggott lelkész viselt dolgairól beszél; ott van a jubileumon, látja, hallja a papot, a mit lát, a mit hall, elmondja. Az egészből pedig együttvéve egy derék kálvinista pap fotográfiája bontakozik ki, úgy, a mint az az író lelkében megrajzolódott. A jubiláns pap a szószéken imádkozik. Széles vállára simul a kissé kopottas palást, értelmes arczárói erélyes egyéniségének bélyegét nem törülte le az idő. A padok közé viszi olvasóit, azokkal együtt hallgatja az imát. Megható az, a mikor az öreg ember imádkozik! Mintha a sírból szólana, hiszen féllábával már ottan áll, vagy inkább mintha az égből, mert már annak van eljegyezve. Az öreg jubiláns láttára a leáldozó nap jut az eszébe, a mely, mielőtt letűnnék a láthatáron, még egyszer elárasztja sugarait a tájon, a melyet reggel óta világított és melegített. Azután bemutatja övéi között az imádkozó öreg papjával elaggott lelkipásztort. Ott áll mellette négy fia. kiknek ketteje már őszbecsavarodott, három leánya, menyei, unokái. „Egy egész kis erdő, melynek minden kisebb fája egy törzsről fakadott s a melynek galyai most összeölelkeztek." Mit mondjunk? Az a kép ott a falusi templomban öreg (imádkozó papjával) szép, ez itt idehaza, a népes családban: bájos. Magában hordja egy élet fáradságának jutalmát. A meghitt körben folyik a beszéd, az öreg lelkipásztor elmondja mindazt, a mit tűrt, de elmondja főkép azt, a mi támogatta. Üdvösséget, enyhületet talált mindig pályájának szeretetében. Nagy urak előszobáiban nem sokszor alkalmatlankodott életének folyamán, mert a becsvágynak azt a nemét, mely idevezet, nem ismerte, ellenben boldog volt, hogy az Isten őt meghívta az ő udvarába, előkelő munkát, a lelkek gondozását, gyógyítását bízván reá, „Nekem, így szól a lelkipásztor, e hivatal sok rózsát termett. Tudjátok-e, kedves gyermekeim, mit jelent egy életet átélni abban a tudatban, hogy egész életünk az emberek oktatására, felvilágosítására, a tudatlanság és lelki vakságeloszlatására van szentelve? Boldogító tudat ez, mely a valódi lelkészt elkíséri egész életén." Tövisek? keserű gyümölcsök? Számára is termett ilyet az élet, de nem tartozott azok közé, a kik csak ezeket látják. „Nem néztem soha, mit adott az Isten másoknak, mit tagadott meg tőlem, hanem a legkisebb adományban is felismertem az áldó kezet. Ha arra gondoltam csupán, hogy az Isten nekem életet, erőt, egészséget adott, boldognak éreztem magamat. A helyett, hogy másnak helyzetét irigyeltem volna, felismertem a saját helyzetem előnyös oldalait s örültem a nekem adott jónak. Ez a kulcsa « egy egész élet boldogságának, forrása kibeszélhetetlen sok örömnek, helyzetemmel, hivatalommal való folytonos megelégedésemnek . . . Szegénység? Hát miben voltam én szegény? Lakásom volt télen, nyáron, az igaz, hogy nem épen kényelmes, de elfértem benne, nádastetejű az igaz, de több nyugalmas órát töltöttem benne, mint sokan a kastélyokban. Ruházatom ha nem volt ,is a folyton változó divathoz szabva, de hivatásának megfelelt, nyáron nem volt túl meleg, télen megóvott a hidegtől. . . Asztalom ? Engem im eltáplálgatott 76 éves koromig." A hálátlanságnak fulánkjait érezte, „akkor gyanúsítottak meg a leggonoszabbul, a mikor ... a rosszlelkűséget leálczáztam . . . epés ellenségeim támadtak ... de hiszen pályámon nem emberektől, hanem Istentől vártam jutalmat, hiszen az ő ügyének voltam harczosa . . . később az emberek is belátták törekvés seim . . . nemes czélját . . . nincs az egész gyülekezetben család . . . melynek örömében részt ne vettem volna, nincs ... a melyet csapásai között nem vigasztaltam volna. Jól esett ezeket gyermeki bizalommal körülettem állva látni". Ilyen és ezekhez hasonló témákról, ilyen és ehhez hasonló formában beszélgetett a magyar kálvinista családokkal és pályatársaival sokféle változatban két álló éven át az egykori tanár. Dr. PruzsinszTcy Pál. BELFÖLD. A Bethesdáról.* Félszázados fennállásának évfordulóján. — A félszázad előtt a Rózsa-utczában, néhány beteg befogadására berendezett hajlék ma két fő- ós szárnyépületben százhuszonöt betegnek nyújt, három orvosi osztályon segítséget. Külső méreteiben valóban imponáló fejlődés. Nézzük azonban, milyen ezen külső fejlődésnek belső tartalma? Milyen a nagyszerűen megnövekedett szervezetnek a lelke és szelleme? Minden kórház jóságát két dolog szabja meg: hogyan gyógyítják benne a betegeket és hogyan ápolják őket? A mi a Bethesda orvosi munkáját illeti: a kórház homeopathiai intézménynek indult. Akkori vezetését lelkesedése tüzében egyik kiválóságunk: dr. Bakody Tivadar egyetemi tanár, országos hírű, rajongó homeopatánk vállalta el. Természetes, hogy a hasonszenvi gyógymód irányában. Majd ő belefáradva vagy másfelé szólítva, helyét a csendesebb vérű dr. Baudisznak adta át, k[ aztán 30 esztendeig osztogatta csendes szeretettel csen* A czikket helyhiány miatt csak most közöljük. Most is aktuális és bizonyára sokakban kelt meleg érdeklődést a mi kórházunk iránt.