Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-24 / 52. szám

kel, több említi, most karácsony előtt, hogy azért igyekszik különösen szabadságot kapni, mert szeretne úrvacsorát venni. Betegeim itt gyülekezeti úrvacsoravételre gondoltak. Érzik ők, hogy milyen nagy különbség van a között, a midőn a közös hitről ünnepélyesen vallást téve, egy gyülekezet járul az Úr asztalához s a közt, midőn csak papjával áhitatoskodik. De most nem ez itten a lényeges, hanem a következő: az én óvatosságom hiábavaló volt, mert a sátoros ünnepekre szabadságolva, az én katonagyülekezetem otthon a gyülekezettel úrvacsorázott. Ebben a tényben a fertőzésnek komoly és nagy koczkázata rejlik. Volt olyan betegem e kórházban, a melyről fentebb beszéltem, a kit ma még a sebészeti osztályon találtam és alig három hétre rá halott volt a tuberkulotikus osztályon. (Varga József evang. katona Sárszentlőrinczről. Mária Val. barakk-kórh.) Egy ilyen súlyosan megtámadott tüdejű ember a fertőzés komoly veszélyét rejti magában azokra nézve, a kik utána isznak a kehelyből. Minthogy én az úrvacsora kiszolgáltatását megtagadtam, katonáim most gyülekezetükben otthon vesznek úrvacsorát. Úgy gondolom,, fontolóra kellene venni, hogy nem-e lehetne az úrvacsora kiosztási módjában bizonyos reformot bevezetni, kikerülendő a fertőzés minden koczkázatát. Nézetem szerint négy módozatra lehetne gondolni: 1. Az ősi forma. A tanítványok asztal körül ülve, saját kelyheiket használták. Hollandus és párisi gyülekezetekben láttam e módozatot gyakorlatban: a gyülekezet tagjai 12-0s csoportokban helyet foglalnak a szent asztal körül. Ha a gyülekezetnek 4—5 tuczat kehely áll rendelkezésére, akkor az újabb csoportok mindig új kelyhekkel láthatók el. A használtakat valamelyik orvos presbiter fertőtleníti s az így fertőtlenítetteket pedig a presbiterek doyenje újra tölti s a lelkész kezeügyébe helyezi, egy ily czélra szolgáló tálczán. 2. Egyéni és családi kelyhek használata. A konfirmált ifjú alkalmas ajándékul, alkalmas felírással egy kelyhet kap, a mit egész életén át megőriz s esetleg később gyermekeire hagy. Ebből a kehelyből veszi a bort, mit a lelkész közös kehelyből önt ki neki. Lehet esetleg egyes családoknak külön kelyhük. Ezt tölti meg a lelkész és sorba nyújtja a család minden tagjának. 8. Az egyház egyéni kelyhei. Az egyház maga szerez be hivei számához mérten 150—200 kicsiny, talpas ezüst vagy kinaezüstkelyhet. Egy tálczára 50 fér. Egy idősebb presbiter vagy a segédlelkész nyújtja át a kelyhet a hívőknek, míg a lelkész a kenyeret osztja. A már használt kelyheket egy orvospresbiter fertőtleníti. 4. Előfordulhat még az az eset, midőn a közös kehely mellett az előbbi 3 módozat valamelyike is gyakorlatban van. Ilyenkor előre ki kellene hirdetni, hogy az úrvacsoraosztás milyen módon történik. Nagyobb helyeken, mint p. o. Budapesten, Debreczenben ki lehetne esetleg jelölni egy templomot arra, hogy a négy megoldás valamelyike ott bevezettessék, míg a többi templomokban közös kelyhet tartanánk meg. Ezúton a régi mód is megmaradna, de egyúttal azoknak is alkalmat nyújtanánk az Úr asztalához való járulásra, a kiket a fertőzéstől való félelem eddig visszatartott. Világháború idején, a mikor ájtatoskodó hiveit az egyház az Úr vendégeiül hívogatja, kényszerű szükség parancsolja, hogy a fönti négy mód valamelyikét a gyakorlatba bevezesse.* Dr. Molnár Jenő. REFORMÁTUS NAPILAP. Mindenekelőtt a czímben foglalt két szót óhajtom röviden megtárgyalni. Kezdem a napilapon. Hogy a napisajtó ma mily óriási hatalom, az köztudomású. Szinte a csudával határos, mily hatást fejt ki a mindennapi megszokott újság olvasói lelki világára; valósággal átalakítja őket. Vessük fel azt a kérdést, miért van ily nagy hatalma a napilapnak ? A felelet egyszerű: mert hozzátartozik az ember mindennapi életéhez. Ez hozza, hogy úgy mondjam, szerves összefüggésbe az egyének lelkivilágát ezzel a világi élettel. Ne jöjjön csak egy nap a hirlap, már is úgy érzi magát a vidéki ember, mintha ki volna szakítva az események áradatából és sejtelme sincs róla, hányadán áll a világ? A táplálkozást lehetne redukálni szinte a lehetetlenségig, de hogy a napilap elmaradjon napokig, azt a mai ember el se tudja képzelni. Ebből következik aztán, hogyha mi végre igazi olvasó-tömeget akarunk teremteni, a napilaphoz kell nyúlnunk s azt adni népünknek. Hetilap, nevezzük bárhogy, tűzzünk ki eléje bármily nemes czélt, sőt írjanak bele akár legnagyobb]'aink, nem érheti el azt a célt, amelyért olv sokan óhajtozunk, sőt meg sem tud élni tisztességesen. Es ez természetes. Első a mindennapi kenyér s csak azután jön az ünnepi kalács. Idővel, s hiszem, hogy a napilap segítségével rövidesen, kelthetünk luxuriózusabb vágyakat és megszülethetik a hozzánk méltó művészi hetilap s vele parallel az igazi néplap. De a természetes egymásutánt meg kell tartanunk, ha tényleg előbbre akarunk jutni. Nézzük a másik szót: református. Ha életrevaló napilapot akarunk, akkor annak szívünkhöz nagyon közel kell állnia. Róm. kath., izraelita, református stb. vallású embert ismerek, de protestánst nem. Ez negatívum csupán, nem vallás. Áz elmúlt évtizedek nagy vétkét abban látom, hogy folyton a lehetetlent akartuk, meg akartuk teremteni a protestáns embert s elértünk vele egy sereg színtelen egyéniséget és egy elvtelen egyházi életet. Folytonos alkudozás s mégis folytonos gyanakodás: röviden ezzel jellemezhetjük ezt a multat. Termelhetett-e az karaktereket ? Vallja be a kálvinista, hogv ő kálvinista és ugyan* A külön kehely kérdésével egyházkerületünk is foglalkozott legutóbbi közgyűlésében és megbízta a budapesti theol. tanári kart, hogy e tárgyban váleményt mondjon. Szövetségünk januári konferencziáján is szőnyegre kerül ez a kérdés, a mellyel már több ízben foglalkoztunk. Ez a czikk is bizonyára hozzájárul a fontos ügy tisztázásához. Szerk.