Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-10 / 50. szám

PROTESTÁNS EGYHAZhl SKOLAI LAP Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IX., Ráday-utcza 28., a hová a kéziratok, előfizetési és hirdetési díjak stb. küldendők. Laptulajdonos és kiadó: A KÁLVIN-SZÖVETSÉG Felelős szerkesztő : BILKEI PAP ISTVÁN. Társszerkesztő : Kováts István dr. Belső munkatársak : Böszörményi Jenő, Marjay Károly, Patay Pál dr., Sebestyén Jenő és Veress Jenő. Előfizetés! ára : Egész évre: 18 kor., félévre: 9 korona, negyedévre: 4 kor. 50 fillér. Kálvinszővetségi tagoknak egy évre 12 korona. Hirdetési díjak : Kéthasábos egész oldal 40 K, fól oldal 20 K, negyed oldal 10 K, nyolczád oldal 5 K. TARTALOM. Az Élet Könyvéből: Az öröm. Muraközy Gyula. — Vezérczikk : Kulturális jelentőségünk hanyatlása. Sebestyén Jenő. — Tárcza: XLY1. zsoltár. Hamar István. Farkas József emlékezete. XII. Dr. Pruzsinszky Pál. — Belföld: A Bethesda-kórház jubileuma Benkő Vidor. Levél a szerkesztőhöz. Haypál Benő. — Irodalom. — Egyház. — Iskola. -—Egyesület. — Gyászrovat. — Szerkesztői üzenetek. — Pályázat. —- Hirdetések. Az Élet Könyvebői. Az öröm. Filippi 4.1-4. Az örömről két éve beszélni sem merünk. Koporsó mellett csúf a nevetés és a lelkek most üres, vagy már leszögezett, láthatatlan koporsókat hordoznak. Lepke volt az öröm, mely csak virágkelyhekre száll, melyet tova­libbent egyetlen erőszakos kézmozdulat s nem jő vissza soha már, mert a sírkeresztekből nem nőnek rózsafák. Nem is igen kívántuk az örömöt. Önkéntelenül éreztük, hogy az öröm önzőbb, mint a fájdalom, önzésre pedig csakugyan nem volt szükségünk. Az öröm önző, olyan, mint egy lámpa, a mit saját magunk felé fordítunk, mi glóriát fon nevető arczunk köré. elvakit és a körül levő homályba, mások szenvedésébe nem lát káprázó szemünk. Valakinek lelki nemessége főként nem attól függ, hogy min esik meg a szíve, hanem hogy min örül ? Egv soha nem látott idegent sírni látunk, mi is könnyet morzso­lunk el a szemünkben; de nehezen tudunk vele érezni sokszor a testvéreink boldogságával; az ellenségünk halálos ágyánál, vagy akár egy utczai koldus mellett halkan kihajt a szívünkben a részvét; de a mikor má­sok szívében kigyúlt az örömnek a tüze, az bennünket nem melegít föl. Es volt még egy ok, a miért az utóbbi időben nem emlegettük az örömöt; mert féltünk a fájdalomtól, hiszen az életünk eddig is olyan volt, mint a szomorúfűzfa, mely csak azért lesz mindig dúsabb, zöldebb, hogy min­dig több és több sírt rejtsen és takarjon el. Tudtuk, hogy az öröm olyan futó és rövid életű, mint a mosoly az ajkunk körül. Az élet nagy váltógazdaságában az ellen­tétek váltogatják egymást. A zene után nagyobbb a csönd, a mosoly után komolyabb az arcz, a jólét után kínzóbb a szegénység, a nagy öröm után fájdalmasabb a fájda­lom. Sok anya szinte úgy volt, hogy félt attól, hogy a fia szabadságra hazatér, mert a viszontlátás rövid öröme után ott leselkedett már az elválás és a búcsú hosszú sötét árnyéka. És mégis Pál apostol itt az élete végén- mikor az esti árnyékok úgy nyúlnak el mellette, mint megannyi keskeny ösvény, a mely a temetőbe vezet, most is azt üzeni: Örüljetek, ismét mondom, örüljetek ! . . . Mi hát az öröm ? Valamilyen vágynak a teljesülése. A kis leány, örül, mikor megkapja a karácsonyfa mo­solygó százszeme alatt a porczellánbabát, a mire vágyott. Az anya örül, a mikor harczos fiát újra karjai közé szo­ríthatja. Általában az emberi öröm a vágyak bevonulása, díszmenete a valóság országába. Es mi más a keresz­tyén eszményi élet, mint mindannak a hitnek, eszmény­nek megvalósítása, a mit mint lehetőséget és vágyat őrizgetünk a lelkünkben. Komoly, nagy elhatározások, tiszta tervek, melyek mint távoli madarak eddig fölöt­tünk keringtek, szálljanak le itt a valóság földjébe. Azért vagyunk legtöbbször szomorúak, mert a reményeink olyanok, mint a nemtők, ezek a tündéri, könnyed, finom lények Vörösmartynál, a kik alig hogy megérintik a valóságot, ezt a durva földet, megrettennek a durva tekintetektől és visszasuhannak a felhők aranyos ködébe. Vágyunk, reményünk kinyújtott kérő kéz, mely nem kap semmit; eszmény, üres pohár, mely nem telik meg a valóság nektárjával; lehetőség, puszta mag, melyben ezer kalász bólogató tengere rejtőzik, de mely nem tud belehullani a valóság televény, termő földjébe. Minden fájdalom és szomorúság egy meghalt remény sírkeresztje; minden könny egy korán elsápadt vágy temetése. Már pedig a keresztyén életnek mégis csak nagy küzdelemnek kell lenni a valóságért! Az Isten országa, a szeretet, a békesség az emberek között, a jóság, lelki tisztaság — mindez vágyunk és eszményünk nekünk, a mi megvaló­sításra vár; és annyit ér egy-egy keresztyén élet, a mennyit valósággá, életté tud tenni ezek közül az ide­álok közül; a mennyire a saját és mások életében ki tudja ábrázolni, meg tudja érzékíteni az örök eszményt, a Krisztust!

Next

/
Thumbnails
Contents