Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-11-26 / 48. szám

BIBLIAFORDÍTÁS. Nagy csodálkozással pillantottuk meg a „Budapesti Hírlap" november 12-iki számának vezetőhelyén ezt a czímet. Csodálkozva kérdeztük: hogy került ez erre a helyre, a hol a napi politika vagy a világháború kérdéseit bonczolgatják nap-nap után? Már az első hasáb végén megleltük a magyarázatát: dr. Masznyik Endre kartársunknak a főszerkesztőhöz írt levele kapcsán. A levél érdemes arra. hogy Lapunkban is nyoma legyen. Sietünk megjegyezni: távolról sem azért, mintha örvendtünk volna annak, hogy ez a levél ott megjelent! A levél, néhány szó kihagyásával, így szól : „Az Új Testamentom első füzetét itt nyújtom . . . Utolsó nagy munkám ... a reformáczió négyszázados emlékünnepére készült, de, azt hiszem, minden magyar keresztyént érdekelni fog, mert szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez a bibliafordítás irodalmi eseményszámba megy. A kik ugyanis nálunk eddig Bibliát fordítottak, a betű szerint való inspiráczió dogmája alapján állva, betűt fordítottak. Ez az oka1

hogy magyar fordítás nincs. A betűk magyarul hangzanak, de a lélek idegen . . . En a betűkben élő lelket akarom megszólaltatni a ma magyar nyelvén. Az első kiadásnál még óvatosan, a másodilmái azonban lerázok majd minden hagyományos nyűgöt . . . Méltóságod volt az. a ki „A szép, mint fenséges" munkácskámat 1881-ben bemutatta a magyar közönségnek. Méltóságod volt az, a ki „Pál apostolom "-mai fölmagasztalt: legyen Méltóságod az, a ki engem élbúcsúztat „Új Testamentom "-ómmal a magyar közönségtől." Azt hisszük, szükségtelen bővebben fejtegetnünk, miért nem örvendtünk, a mikor ezt a levelet egy napilap vezetöhelyén kellett végigolvasnunk. E^y egyházi lap hasábjain se olvastuk volna valami nag^lelki gyönyörűséggel ! Ugyanis távolról sem az a lélek szól belőle, a melynek a bibliafordítás szent munkájára vállalkozónak egész lényét el kellene töltenie. Miközben a legélesebb bírálatban részesíti eddigi bibliafordításainkat és megállapítja vállalkozásáról azt, a mit talán másnak illett volna megállapítani afelől, elárulja, hogy hiányzik belőle a bibliafordítás felséges munkájához az az egyik legfőbb kellék, a mit a B. H. főszerkesztője is — igen helyesen — nyomatékosan hangsúlyoz: az emberi elme alázatossága és maga alá rendelése, más szavakkal: a legnagyobbfokú szerénység. E nélkül lehet valaki a legkiválóbb tudós, kezelheti a legmesteribben nyelvünket: arra azonban nem vállalkozhatik, hogy az isteni izenet tiszta csengésű, hamisítatlan visszhangja legyen száz- és százezer lélek számára ! Már Masznyik előfizetési fölhívása is kisebb-nagyobb megütközést keltett erre is, arra is. Nem is lehet némi megütközés nélkül elsiklanunk az ilyen-fajta „odavetések" fölött: „A jó öreg... Károli Gáspár kiszolgált." — „Ma már nincs Károli Bibliánk. A mi van — az a senki Bibliája." — „Ez a munka . . . lehet jó vagy rossz is, — azzal nem törődöm— „Odateszem a közös oltárra: engesztelésül minden vétkeimért!" Előfizetési fölhívásának — hiába szépítgetnék a dolgot — némi reklám ize van, bár azt mondja, hogy „nem a magam hiú dicsősége vezérel a szándékomban" — „harmincznégy esztendős theologiai tanári működésemnek utolsó gondosan érlelt gyümölcse" kiadásában. Sőt, a mi szintén alig volna megengedhető ilyen vállalkozásnál, szerény véleményünk szerint egy kis üzleti szaga is van. Tudtunkkal drága füzetes vállalatban még nem jelent meg bibliafordítás. Mikor készen voltak vele, kiadták. Előfizetési fölhívást se szoktak kiboesájtani bibliafordításhoz és tíz előfizető után sohasem ígértek még tiszteletpéldányt! Hagyjuk ezeket holmi regénykiadó vállalatok számára, de tartsuk távol a mi legdrágább kincsünktől: a Bibliánktól! Máskép kellett és lehetett volna Masznyik Endrének nagy munkájához látnia, ha csakugyan „nagy lelki vívódás után" fogott ahhoz ós valóban „a Lélek vitte és kényszerítette reá". Önkéntelenül eszünkbe jut, hogyan látott hozzá Károli Gáspár a maga, Masznyik szerint „kiszolgált" bibliafordítása kiadásához. A fiatal Szenczi Molnár Albert ép abban az esztendőben ment tanítójával, Szabó Farkassal Gönczre, a mikor ott Károli Gáspárt és iskolamesterét, Pelei Jánost a bibliafordítás nagy munkája foglalkoztatta szünet nélkül, éjjel és nappal. Az ifjú lelkében mély nyomokat hagyott, a miket ott hallott ós látott. Ezeket meg is örökíti Hanauban 1608-ban kiadott „Szent Bibliá"-ja Dedikatio-jának 5. lapján. Leírja, „mily nagy isteni félelemmel és böcsületességgel kezdett az első kibocsátáshoz a becsületes Károli Gáspár". Arról is megemlékezik, hogy előtte állott egyszer, a mikor arról tanácskozott iskolamesterével, hogy összehivatja az esperességéhez tartozó lelkipásztorokat közönséges könyörgésre az elkezdett dolognak jó előmeneteléért. Majd arról szól, hogy „mikor már a könyv nyomattatnék is, egynéhányszor hallottam, hogy fohászkodván, ígyen szólott: Csak az Isten addig éltessen, míg ez Bibliát kibocsáthassam s kész leszek meghalni és Krisztushoz költözni". Kívánsága teljesült, azután csakugyan Krisztushoz költözött az agg pásztor . . . Micsoda más érzés fog el minket, mikor ezt olvassuk, mint Masznyik levelének és előfizetési fölhívásának olvasásánál! Mennyivel szívesebben vettük volna, ha érdemes kartársunk is ilyesféle fölszólítással fordult volna mindnyájunkhoz. Mily örömmel kulcsoltuk volna véle együtt mi is imára kezünket, hogy a ma magyar nyelvén írt Újtestamentummal ajándékozhassa meg csakugyan nemzetünket! Ámde e helyett — nagy fájdalmunkra — azt kell éreznünk, hogy épen ez az imádságos lélek hiányzik belőle s a mi ezzel kapcsolatos: a mélységes alázatosság. Ilyen körülmények közt pedig hiába emlegeti, hogy a többiek csak szavakat fordítottak: félünk, hogy ő is csak szavakat fog fordítani, a Szentírás lelkét azonban nem tudja megszólaltatni. Az Isten igéjének, az Atva hívogató szavának titokzatos halk hangjait csak az alázatos lélek sejtelmes ösztöne hallja meg. érti meg és tudja tovább adni, a mint a titokzatos forrású szél halk