Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-11-05 / 45. szám

sem annyi időt szentelhetett volna e munkának, a mennyit az igényelt, már pedig a gondolatától is félt annak, hogy megméretvén, könnyűnek találtatik. Dr. Pruzsinszky Pál. BELFÖLD. Falusi levél.* Kedves Szerkesztő uram ! A mit Patonay és dr. Kováts b. lapjában vezérezikk témáivá tesznek, mi ezt falun cselekedet tárgyaivá tesszük. Ha nem lesz érdektelen, leírom, hogyan ? Praktikusan. Tapasztaljuk ugyanis, hogy az élet olyan változatos, a milyen fordulatos a paragrafus leírva. Némelyek két S-ből írják, egymás alá, némelyek háromból. De ha százból írják is, csak nyitva marad a végén és csak lészen kibúvója és csak nem öleli körül a való élet minden fázisát. így van bíz ez a mi törvényeinkkel is. Paragrafusai vannak. „így csavarom, úgy csavarom, a hogy akarom", mint az egyszeri esperes atya mondta. A mikor a zsinat, a presbiteri tisztségre választható férfi minősítését adja, az ő 1:32. §-ában csak két tulajdonságot jelöl ki, a tisztességes és eyyházias szóval jelölvén azokat. Bizony tág fogalmak ezek és mivel a jelenben élés tisztessége ós egyháziassága a norma, természetesen figyelmen kívül hagyja a multat, bármily foltos is! No, de ez más tér. Maradjunk a hátralékos presbiternél. Ugy-e bár. furcsa dolog ? Hát megeshetik az, hogy presbiter hátralékos legyen ? Erre a zsinat nem is gondolt ! Mert feltételezte minden kálvinista presbiterről azt, hogy legelőször fizeti be az adóját, mindenkinél előbb és ezért nem hozott rá paragrafust. Mifelénk megesett, hogy egyik presbiter hátralékban maradt. Esperesi látogatás alkalmával egyenesen feltettük az esperes úrnak a kérdést, a jelenlevő hátralékos presbiter hallatára, hogy lehet-e hátralékos férfi presbiter ? Az esperes úr (ezért nem jó esperesnek lenni, kedves Szerkesztő uram, mert kényes módon próbálják ki az ember törvényismeretét), egyenesen kimondotta a szentencziát, hogy „nem lehet!" Az illető lelkész a legközelebbi presbiteri gyűlés elé terjesztette a hátralékos presbiter ügyét, az egyháztanács pedig kimondotta, hogy X presbiternek úgy állami, mint egyházi adókönyveiből világosan kitűnik, hogy hátralékban maradt, az egyháztanácsosi méltóságból 1:32. § alapján töröltetik. E határozat ellen az egyházmegye esperesi hivatalánál fellebbezéssel élhet. De nem élt, mert érezte, hogy nincsen morális alapja csak egy lépésének se, ha felebbez! így tehát radikálisan járt el az egyháztanács maga, mint közigazgatási bíróság, az egyházközségben. Mert * Mult számból helyhiány miatt kimaradt. nincsen semmiféle ok se arra, hogy kendőzzük a mulasztásokat. Ügy is az a mi bajunk, hogy a liberalizmus neve alatt minden viszásságot megtűrünk sorainkban. Sok szó férne még hozzá, de drága a papir! Isten vele, Szerkesztő uram ! Balatoni. Levél a szerkesztőhöz. Kedves Szerkesztő úr! A melyik héten akad egy kis hely b. lapjában, szólhatnánk egy-két szót a kegyelet megnyilatkozásairól. Ez még mindig megdöbbentőn pogányos, Lehet (s úgy hiszem is), hogy a római egyház hozta bele a keresztyénségbe a temető-kultuszt. Főleg a nők érzékeny szívére apellálva s a gyöngéd érzések ilyen ápolásával is fogva tartván a lelkeket, alighanem el is érte, a mit czélzott. De alapjában véve pogány és teljesen keresztyénellenes a halottak ilyen tisztelete. S hogy én szóvá teszem ezt ezen „illetékes helyen", annak oka, hogy a lelkész urak feladata is a közönséggel tapintatos módon ismételten ismertetni annak ferde mivoltát. A nők, természetesen a belső világukba mélyedve, sokkal állhatatösabban ragaszkodnak a szokásokhoz, melyeket a családi tűzhely körül szüleik is ápoltak. S hogy ez a katholikus szokás és hagyomány oly általános lett. annak oka, hogy a városok élete jellegzetesen tünteti fel a katholikus iiuneplési módokat, míg a mi külsőségnélküli ünnepléseink nem látszanak meg a helységek hangulatán és utczáin. A családokban elterjedt nálunk, protestánsoknál is a hit, hogy a halott megkoszorúzása, felvirágozása kegyeletes tény. Es miért lenne az ? ! A ki elment, meghalt, azt az Úr vette magához, akkor is él s találkozunk vele, a mikor mi is odamegyünk ; addig is az boldog az Isten kegyelmében ebből tehát az következik, hogy nem sajnálni való, nem szerencsétlen s nem is váltunk el tőle örökre. Tehát a Krisztus által hirdetett eszmékkel teljesen ellentétes a sírok mai divatos kultusza. (S tán jobb lenne búzát termelni azokon a nagy mezőkön az Ínségeseknek, mint temetőknek tartani fenn! A halottégetés helyesebb, egészségesebb szerintem és nem kegyeletsórtőbb, mint a feldúlt, kirabolt tetemek.) „Mit keresitek a holtak közt az élőt?" Ez a sarkpontja a dolognak. Miért menjünk a temetőbe, hiszen kedveseink sem ott vannak? És miért évente gyászba öltözve a szomorú, keserves válás óráit idézni fel, sanyargatni lelkünket, marczangolni szívünket ? Krisztus nem ezt tanította, nem ez kedves neki. Hogy a meghalás, az elválás szomorú, gyakran megdöbbentő és fájdalmas, ez természetes s így lesz, míg szeretet van a szívben. A temetésnél sem mondom, hogy ne legyen virág (bár a halottégetés ezt is megszünteti), de — azután, ha lelkünk ezen a gyakran tisztító, felemelő, nevelő szenvedésen túl van, nem megnyugtató-e,