Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-07-30 / 31. szám

nagyszabású szocziális munkássága számára sokszor pénz kellett, vagy meglevő, de anyagilag még gyengén álló intézményeket kellett megerősíteni vagy továbbfejleszteni, a genfi gyülekezet bölcs és praktikus vezérei sokszor hozták azt a határozatot, hogy az illető dolog vagy intézmény „a végrendelkezők figyelmébe ajánltatik ..." Ezek a szavak jutnak ma is az eszünkbe mindig, valahányszor kezdő és anyagi nehézségekkel kiizködő egyházi vagy egyháztársadalmi, egyesületi vagy szocziális intézményeinkre gondolunk. Jól tudjuk ugyan, hogy sok derék papunk dolgozik szerte az országban azon, hogy sok mindent ajánljon a végrendelkezők figyelmébe. De azt is tényként merjük leszögezni, hogy ez a munka csak szórványosan és nem elég öntudatosan, vagy egyáltalában nem is folyik olyan messzelátó szemmel, mint a hogy azt Genfben csinálták. Az egész kérdésre különben főleg akkor gondolunk, a mikor egy-egy nagy hagyomány híre járja be az országot, a mikor egy nemes lelket hirdető gazdagvégrendeletet bontanak fel valahol. Ilyen volt legutóbb Péter András szeghalmi gazdag földbirtokos végrendelete is, a ki mintegy 3000 holdat kitevő vagyonát az egyháznak arra a czélra hagyta, hogy abból egykor Szeghalmon ref. főgimnáziumot állítsanak föl. Csak tisztelettel és a legnagyobb csodálattal állunk meg a czél szépsége s az alapító lelke nagy értékei előtt. De azt meg viszont mindenki belátja, hogy új gimnáziumra nekünk most a legkevésbbé van szükségünk! És épen ez az eset az, a mely néhány olyan gondolat elmondására kényszerít bennünket, a melyek más, hasonló czélú alapítványok kihirdetésekor is fel-felébredtek bennünk. Nem akarjuk ugyan a végrendelkezők szellemét kritizálni, de egy érdekes jelenségre azért mégis fel akarjuk a figyelmet hívni. És ez az, hogy nálunk a végrendelkezők — talán mivel nincsenek eléggé tájékoztatva a modern egyházi élet kívánalmai felől — meglehetősen szűk térre szorítják adakozásuknak gazdag jókedvét. Gimnázium, ösztöndíjak vagy általánosságban az egyház: ezek rendesen az örökösök. De mekkorát lendülhetne az egyházi élet, ha a modern kor nagy kívánalmai felé . fordítanék a végrendelkezők figyelmét, ha az ilyen gazdag embereknek fokozott czéltudatossággal magyaráznék azt, hogy mit jelent például a sajtó és nyomda a mi kezünkben, mit a keresztyén szépirodalom, a theol. tudományos irodalom fejlesztése, az ifjúsági munkák sokféle ága, a nőképzés felkarolása, stb. Azután a szocziális munkák százféle formája, a melyekel itt felsorolni is nehéz. Hagyják tehát most már valami ilyenre is azt a vagyont, a mit Isten nemes sáfárságra egy életen keresztül reájuk bízott. Miután azonban nálunk még csak a gimnázium gondolata az, a mi legismertebb, legnépszerűbb és igazán belegyökerezett már a legegyszerűbb és legöregebb czívis lelkébe is, tehát természetes, hogy a végrendelkezéskor is csak erre emlékezik. Azonban épen azért kellene a modern egyházi élet szükségeit czéltudatosan a végrendelkezők figyelmébe ajánlani, hogy most már ezekre is gondoljanak. Nem hisszük, hogy egy-egy ilyen gazdag ember — hogy csak példákat hozzunk fel — ne lelkesednék például egy ref. kórházért vagy leány nevelőintézetért, vagy ne látná be egy erős sajtóalap szükségességét, a melynek segítségével például a mi népies vagy ifjúsági, vagy egész nemes irányú szépirodalmunkat, tudományos folyóiratainkat (sőt egy napilapot is) gazdagon lehetne támogatni, vagy esetleg fenn is tartani. Ezért van szükség ezeknek a modern szükségeknek állandó és őszinte féltárására. És nagyon jól tenné valamelyik egyesületünk, vagy' bárki is, ha kis traktátus formájában szépen, színesen, népiesen ismertetné mindazokat az intézményeket, terveket, czélokat, a melyekre egy ref. embernek, ha végrendelkezni akar, gondolnia lehet és illik. Ráfér ez a tájékoztatás népre és intelligencziára egyaránt. Hadd adakozzék és hagyományozzon ezután mindenki oly czélokra, a melyek neki a legjobban tetszenek, vagy a lelkéhez legközelebb állnak. w Sebestyén Jenő. TANTERV, TANKÖNYV, TANÍTÓ. II. A mikor a vallástani kézikönyvekről beszélünk, óvakodunk attól a sokszor kísértő ferde felfogástól, hogy talán a tankönyveken áll vagy esik vallástanításunk jövője. A kézikönyvet úgy értékeljük, hogy az csak egyik, egyáltalán nem döntő hatású eszköze munkánknak. Az iskolának, a tanítónak már adnia kellett azt, a mit a gyermek a kézikönyvéből utólag összegezésképen átvesz, csupán az emlékezetében való megrögzítés végett. Nagy baj, ha mindent a tankönyvből kap s abból, mint „első kézből" kapja, mert akkor semmit sem kap. Nem állítunk fel nagy igényeket a tankönyvekkel szemben, csak azt várjuk el tőlük, hogy egyszerű, világos és rövid összefoglalói legyenek élőszóbeli tanításunknak. Nincs más igényünk, csak az, hogy a tankönyvírók szálljanak le a gyermek stílus-készségének a színvonalára s beszéljenek a gyermek egyszerű nyelvén s ne rendezzenek stílusbeli akadályversenyeket a gyermek számára. Különösen áll ez a Szentírás szavainak idézésekor. Hogy csak egy szürke példát említsünk a sok közül: miért írják át szószerint a Bibliából a piinkösti tömeg kérdését: „Nemde, nem egyszerű galileusok-é ezek ?" Ezt a gyermek nem érti s szép tőle, hogy nem érti, mert ez nem magyar beszéd. Hol van megírva, hogy a Biblia stílusát nem egyszerűsíthetjük a tankönyvekben, ott, a hol erre égetően szükség van ? Nem bocsátkozunk a tankönyvek részletes bírálatába. Csak egy szerény kérdést legyen szabad a tankönyvbíráló bizottságok elé terjeszteni: miért Íratják a hittani kézikönyveket kérdés-feleletekben ? Úgy tudjuk, hogy a kérdés-feleletben írott tankönyveken már túladott a modern pedagógia. Az úgynevezett „kérdve-kifejtő tanalak" igen értelemfejlesztő, stíluscsiszoló ós eredményes közlési