Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-07-30 / 31. szám

mód a gyermek számára, de — és ezt hangsúlyozzuk — kizárólag csak az élőszóbeli tanításnál jöhet alkalmazásba. A könyv nem tanító, hanem csak taneszköz s természeténél fogva nem más, mint mechanikai közlő-taneszköz s ezzel már megmondtuk azt is, hogy más tanalakot nem használhat, mint azt, a mit a módszertan „közlő tanalak"-nak nevez. Ha tehát a közlő „eszköz" kérdez és felel, akkor ez: fából vaskarika. Ha taneszközökről beszélünk, idetartozik az a kérdés is, hogy miért nincs ott a Szentírás a tanító kezében a hittanórán s miért nincs benne az iskolásgyerek táskájában. Elharapódzott „szakvélemény" pedagógus-körökben az, hogy a Szentírás nyelve nehéz, a bibliafordításunk avult és a gyermek nem érti. Ezekről lehet beszélni. De abban tévednek ezek a „szakvélemények", hogy a Szentírást úgy fogják fel, hogy az is „taneszköz". Pedig nem az. Nem eszköz, hanem czél. Czél abban az értelemben, hogy a gyermeket hozzászoktassuk, vele megbarátkoztassuk, számára azzá tegyük, a mi voltaképen való lényege: Életnek Könyve. Ennek a czélnak lehetnek akadályai, hisz minden valamire való czél-nak lényeges ismertetőjele az, hogy akadályai vannak. Dicsekedni szoktunk, s méltán dicsekszünk azzal, hogy a kálvinizmus milyen szép jellemeket nevelt a világ számára. Ha ma apadóban van az ilyen jellemek száma,. annak az az oka, hogy kevesen foglalkoznak a Bibliával, mint jellem tükörével. Nekünk nincs misénk, gyóntató-székíink, Mária-kultuszunk, nekünk egyetlen kincsünk van: a Biblia. S ha ez van, vele olyan gazdagok vagyunk,'hogy nincs szükségünk semmi másra. Miért van kálvinista iskola, hitoktatás, ha azt a kincset, a mellyel állunk s a mely nélkül esünk: nem czélja a gyermek kezébe, iskolás-tarsolyába, padja fiókjába adni, tenni. Nem való a gyermek kezébe a teljes Biblia ? Jó, legyen szemelvényes Biblia. Nem alkalmas a gyermek számára a fordítás nyelve? Adni kell újat. A tanterv s a taneszköz nem fog erőteljes kálvinista egyéniségeket adni a világnak s nem teheti a Bibliát az egyének életének tényezőjévé. Ehez élő személyiség kell, s ez a tanító. Róla beszélgetünk legközelebb. Fiers Elek. KRÓNIKA. Ivánka—Rudnay-konzorcsium. Nekünk ebben a szomorú pörben — semmi jogítéletalkotó jogunk nincs. Kétes dicsőség lenne a szállító prépost nevet aláhúzni és kiemelni. A közvélemény ilyen esetekben — a görög tragédiák kórusához hasonló, mely az események és ítéletek fonalát nem tartja és nincs is hivatva kezében tartani. Ellenben kötelesség felemelni a szavunkat épen e pör kapcsán, a való élet lényeinek irányzatos beállítása, külön szempontok szerint való megvilágítása, illetve sötétben tartása ellen, a hogy azt kórusvezető lapjaink nagy része teszi. Ez egész pört, mint a meglévő társadalmi rend csúf kis miniatűrjét s a vádlottak élesen rajzolt profilját mint siilyedt társadalmi osztályok arczképeit állítják elénk. A V—g külön e czélra kiküldött tudósítója merész általánosítással mindennap a romlott és avult társadalmi osztályok (értsd : papok) iránti mély megvetéssel távozik a tárgyaló-teremből. Hasábos tudósításokban, tárczaszerű czikkekben tálalja, mint egy ízletes csemegét, olvasói elé. De nemcsak ezt a — ismételjük — rendkívül szomorú pört, hanem általában minden foltot s minden botlást (de csak egy bizonyos társadalmi réteg botlásait) mint adút játssza ki a saját progresszív eszméi érdekében. Vájjon miért közölte volna a Népszava a mult héten Legsötétebb egylláztörténelmi adaték cz. alatt e helyen megírt esetet jóval előbb már hosszú hasábos czikkben ?... De méltóztassék fellapozni pl. a V—g július 26-iki számát s megkeresni az Ivánka-pör kiabáló, alczímekkel ellátott aktái után valahol a napihírek között szerényen kisbetűsen meghúzódó hírt a — posztócsalókról ? Jelen sorok írója tavalyi kórházlátogatásai közben nem egy magyar alföldi legényre akadt, kinek amputált csonka lába s keserű panasza a pókhálószövetekről beszélt. Ha a közönségnek szenzáczió kell, ha ilyen érdekesség-injekcziókkal kell a lap életerejét fenntartani, miért hallgatnak, amilyen mélyen csak lehet, .ezekről a leghidegebb és vért forraló szenzácziókról? ... Miért? Talán azért, mert a pókhálóposztót nem megtévelyedett segédlelkészek vagy prépostok, hanem — mi tagadás — testvérek szállították? Csavargó gyermekek. Rongyos ruhájú, gondozatlan arczú, sápadt, beteges kinézésű fiúcska ugrik fel a haladó villamosra duplán bő czipőben, lyukas kalapban. 10—11 éves lehet. Kezében képeslapokat szorongat vagy kéttuczatnyit, murcosat, a sok használattól kopottat. Befurakodik a népes kocsiba. Megáll mindenki előtt. Mindenki elé kiilön-külön odatartja levelezőlapjait szomorúan, szótlanul, mintha árulná . . . Nem veszi senki; talán nem is azt akarja ... Az utasok előkotorják tárczájukat és pár krajczárral megváltják a vásárt. Csak ez a czélja. A levelezőlap csak suba, a mely alatt a tenyér alamizsnafillórért reszket. Arcza szótlan szomorúsága kiszámított: vele az emberi szívek megindulására, krisztusi indulatára számít . . . Es most úgy érzi, hogy erre mindig számíthat — most így, majd később más módon ... Es ebből meg lehet élni is . . . így, könnyen . . . dolog nélkül, képeslappal, szomorú arcczal, rongyos ruhával ... És eszembe jut Hugó Viktor, a ki valahol azt mondja, hogy az emberek bűne a gyermekek csavargásával kezdődik . . . S mi tudjuk, hogy a gyermekek csavarogni a bűnös nyomorúság dologtalan tanyáiról indulnak el . . . De sokat el kellene járnunk nekünk is ezekre a tanyákra! . . . Isten „ ujj mutatása". Az angolok egyik előkelő lapja a görögök tatoi erdőégésének rettentő borzalmaiban Isten ujjmulatását, büntetését akarja látni. Habozik a görög: Isten sürgeti döntésre. Nem hajlik az ántánt felé: Isten büntetése