Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-05-07 / 19. szám

PÜSPÖKI JELENTÉS. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés ! Midőn egyházkerületünknek tanácskozásra egybegyűlt tagjait én is szeretettel s szívemben Isten iránti hálával üdvözlöm, hogy mindeddig megsegített minket: méltóztassanak megengedni, hogy egyházi életünk minden mozzanatára kiterjedő jelentésemet őszi rendes közgyűlésünk alkalmával tehessem meg s a jelen alkalommal egész általánosságban csak némely egyházkerületünket közelebbről erdeklő fontosabb ügyekről emlékezzem meg. Mindnyájan érezzük és tapasztaljuk, hogy nagy idők tanúivá tett bennünket az isteni gondviselés. Azért most, midőn az immár csaknem két év óta dúló véres világháború közepette ismét egybegyűltünk, hogy Isten országa földi kialakulásának, ref. egyházunknak javára békességes munkát végezzünk ; midőn földünknek minden égtáján folyó küzdelmes harczok dobpergésszerű ágyútüzének rettenetes lármáját még a hit és tudomány e megszentelt csarnokának falai között is hallani véljük; midőn mindent, mi szépet és nemest emberi kéz és elme évszázadokon keresztül alkotott, a háború tüzébe kerülve, elpusztulni látunk s katonáink, a mi szeretett fiaink és testvéreink a véres csatákban napról napra a lángoló hazaszeretetnek, a kitartó hűségnek, a rettenthetlen bátorságnak és kifogyhatatlan türelemnek oly fenséges tanúbizonyságát adják: — kétségen kívül mindnyájunknak szíve ahhoz fordul, a kitől egyedül várhatunk oltalmat és békességet, áldást és előhaladást. Kétségen kívül a magasztalás és hála érzése támad fel mindnyájunkban a mi kegyelmes Atyánk, a mindenható Isten iránt, hogy határainkat megoltalmazta s nekünk a világfelfordulás közepette is módot és alkalmat adott arra, hogy egyházaink és iskoláink ügyeivel foglalkozva, a hit és erkölcs érdekében hasznosnak ígérkező alkotó munkát végezhessünk. Nincs itt az ideje, hogy komolyan számot vetve önmagunkkal, ítéletet mondjunk a tekintetben, hogy a mostani nehéz, de azért fenségesen szép idők alatt eleget tettünk-e mindenekben a reánk váró feladatoknak; teljesítettük-e hatáskörünkben kötelességeinket; igyekeztünk-e magunkat kellően felvértezni a háború után reánk váró még küzdelmesebb és nehezebb, sok lemondást és önmegtagadást igénylő munkára ? — Mint említem is, hivatalos állásomból folyó kötelességemnek fogom tartani, hogy őszi rendes közgyűlésünk alkalmával részletes és lehetőleg hű rajzát adjam egyházi életünknek, mind annak, a mit e küzdelmes napokban tettünk vagy tennünk kellett volna. Vajha megméretvén, hiányosoknak ne találtatnánk! De már most, a jelen alkalommal reá kell mutatnom arra a feladatra, a mely reánk, egyesekre és testülelekre vár a harczmezőn munkaképtelenné vált hős fiaink vagy gyámok nélkül hátrahagyott családjaik segélyezése tekintetében. Erőnk végső megfeszítésével is meg kell hoznunk mind azon áldozatokat, a melyek által rokkant katonáinknak vagy a dúló csaták vérzivatarában elesettek árváinak és a minden gyámol nélkül maradt családtagoknak helyzete tűrhetővé tehető. Emberként, testvérként szeressük, becsüljük és támogassuk azokat, hogy mostoha sorsuk könnyebbülést találjon. Igyekezzünk mindnyájan, igyekezzenek kiváltképen lelkipásztoraink és tanítóink az aggódókat megnyugtatni, a bánkódókat megvigasztalni, a betegeket gyógyítani s a szükségben szenvedőket legalább a nélkülözhetetlenül szükségesekkel ellátni. Arra kell törekednünk, hogy lehetőleg senki se érezze legalább az anyagiakban az atya, a férj, a fiú és testvér távollétét vagy elhunytát. Senkinek sem szabad éreznie az elhagyatottság keserveit, hanem arra kell törekedni, hogy mindenkinek szeméből eltűnjenek a fájdalom fakasztotta keserű könnyek. A szeretetnek ez a munkája nemcsak az állam feladata, hanem mindenkinek keresztyén kötelessége is, melyre az apostol buzdít, midőn azt mondja : hordozzátok egymásnak terhét és úgy töltsétek be a Krisztus parancsát 1 A magas kormány ez irányban a kezdeményező lépéseket már megtette s a segélyezésnek, különösen az árvák elhelyezésének, gondozásának nagy munkáját szervezni fogja és nemsokára kiadja azokat a rendeleteket, melyekben egyházi testületeinket is felhívja az emberbaráti, de fontos állami érdekeket is szolgáló közös munkában való részvételre. Megvagyok győződve, hogy lelkipásztoraink nem fognak elzárkózni e felhívás elől, hanem szívvel és lélekkel azon lesznek, hogy a kormány nemes intencziói teljesüljenek. Ezzel azonban még nem tettünk eleget a háború nyomorultjaival szemben tartozó kötelességünknek. Nem tettünk eleget különösen azokkal szemben, a kik látóképességüktől fosztattak meg s ennek folytán kettős mértékben rászorultak az irgalmas szívek könyörületére. Az állam mindenesetre gondoskodni fog arról, hogy a háborúnak ezek a legnyomorultabbjai kenyérkereső foglalkozásra képesíttessenek. De én úgy érzem, hogy e mellett gondoskodnunk kell arról is, hogy lelki látóképességüket is el ne veszítsék, az Isten gondviselő szeretetébe vetett hitük meg ne rendüljön, hanem ők maguk is meríthessenek a valláséltető forrásából a szentírás olvasása által. Ez az érzés indított engem arra, hogy előterjesztést tegyek a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz, majd a rokkantakat gyámolító hivatalhoz oljr czélból, hogy vak katonáink részére a szentírás egyes; könyveit, különösen evangéliumokat, azután hiterősítő vallásos iratokat általuk is olvasható formában kinyomathassunk. Örömmel jelentem, hogy illetékes helyen nem zárkóztak el kérésem elől. A vallás- és közoktatás-ügyi minisztérium 500 K-t utalványozott kezemhez, a .Rokkantügyi Hivatal pedig utasította az orsz. vakok intézetének igazgatóságát, hogy az általunk kijelölendő bibliai könyveknek, evangéliumoknak kinyomatásáról gondoskodjék. Reményem van tehát, hogy nemsokára elláthatjuk katonáinkat vigasztaló és hiterősítő olvasmányokkal.