Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-09 / 2. szám

Ötvenkilenczedik évfolyam. 2~ik szám. Budapest, 11)16. január 9. PROTESTÁNS EGYHAZIESISKOLAI LAP Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal IX., Ráday-utcza 28., a hová a kéziratok, előfizetési és hirdetési díjak stb. küldendők. Laptulajdonos és kiadó: A KÁLVIN-SZÖVETSÉG Felelős szerkesztő : BILKEI PAP ISTVÁN. Társszerkesztők: pálóczi Horváth Zoltán dr. és Kováts István ir. Belső munkatársak : Böszörményi Jenő, Marjay Károly, Patay Pál dr., Sebestyén Jenő és Veress Jenő. Előfizetési ára: Egész évre: 18 kor., félévre: 9 korona, negyedévre: 4 kor. 50 fillér. Kalvinszövetségi tagoknak egy évre 12 korona. Hirdetési díjak : Kéthasábos egész oldal 40 K, fél oldal 20 K, negyed oldal 10 K, nyolczad oldal 5 K. TARTALOM. Az Elet Könyvéből: Építés. Muraközt/ Gyula. — Vezérczikii: Állami ajándék a jezsuitáknak. Dr. K. I. — Tárcza: Orosz földön. Göde Lajos. Az excammunicatió Kálvin első fölterjesztésében (1537). Dr. Pruzsinszky Pál. — A mi ügyünk: Szövetségünk január 18—21-iki lelkészi konferencziájának programmja. (K.) — Irodalom: Koszorúfüzetek 1915. P—y. — Egyház. — Iskola. — Egyesület. — Gyászrovat. — Szerkesztői üzenetek' — Hirdetések. Az Élet Könyvéből. Építés. Építsük meg Jeruzsálem kőfalát Nehémiás 2.1

;

. ... Ti az élő Istennek templomai vagytok ! II. Koriuth 6.1

6

. S/.omorú és bájos dal szól a lábasóráról, mely a vén kastél) homályos termében századok óta nézi a világ változását; örömök, bánatok, nemzedékek tovatiinését s csak dalolja szorgalmasan egyhangú zenéjét, yz idő ez a lábas óra. Az élet vén palotájában mi sírunk és nevetünk, változunk minden perczben, de az idő ugyanaz, az óév utolsó és az újév első óraütése összefolynak és a tegnap és a ma és a holnap három csepp viz ugyanegy patakban. S mégis jó összerezzennünk egy-egy Szilveszter-éji óraütéskor, jó felmérni kilométerekre az életünk országútját és számot vetni egy-egy esztendő kilométerénél önmagunkkal. Mert az idő-óra kettyenése ugyan mindig ugyanaz, az újév ugyan nem új — s a halott világok pályája mindig változatlan marad — mint a zsinegen forgatott kődarabé; a mi új évünk azonban lehet merőben új, más. Mi nem hideg kerekek vagyunk az idő órájában, mi vagyunk a kéz, mely igazítja a mutatót. A mi lelkünk nem kődarab, mit gépiesen forgat egy láhatatlan kéz: hanem szárnyaló sas, a mely oda száll, a hová neki tetszik. A mi mostani újévünk a Nehémiás nagy, építő esztendeje.. . Ott áll ez a királyi férfiú a város romjain és a dűlt falak hajnali, kékes árnyékában meghúzódik Izrael régi boldogságának emléke, mint egy szégyenkező koldus. Itt állunk mi — királyi papság — egy roppant világégés hamujában — romok fölött, mint Nehémiás. Romok fölött, a hol véres kövekbe botlik a képzelet, mezők fölött, a hol varjuk ülnek feketült kezeken, miknek írását hiába várják valahol; ós/elpusztulás romjai fölött. Egy évtől a másikig hány reményt vetettek sírba fehér temető katonák, hány mosolyból lett vonagló sírás, hány imából némaság, hány szív fagyott kővé és hány kőszív tört porrá a fájdalmak kalapácsa alatt! Lelkeknek, az élő Isten templomainak pusztulásán, összeégett Jeruzsálem előtt, a lelkeknek ebben a nagy, zokogó városában állunk, mint új Nehémiások. És épen, mert romok közt üti az idő lábas órája az újévet, érezzük, hogy nem maradhatunk a hitnek, erkölcsnek, boldogságnak ebben az óriási pusztulásában. Nem lehet megnyugodni abban, hogy Isten azt akarta csupán, hogy millió család gyászba boruljon. Ha százezer ágyú ellene kiált is, Isten mégis szereti ezt a világot és nem romboló, hanem építő, alkotó Isten; azért rombol, hogy építsen, azért éget el forró bánattűzben, hogy mint a mesebeli Főnix, újra szülessünk; az 0 tüze tisztít, sújtó csapása felemel, büntetése vigasztal. Isten egy új világot akar felépíteni a romhalmazon, de nem nélkülünk és rajtunk kívül, hanem mi általunk és mi bennünk, Nem lehet most tétlen merengéssel ülni az idő vörös habos folyója mellett, nem lehet, mint valami homályos múzeumban — egyre csak a multak előásott, halott emlékei között bolyongani. A mi lelkünk nem kusza sír, miben drága, halott boldogságokat rejtegetünk ; nem kunyhó, miben koldus vágyak tengenek, hanem templom, teli zsoltárénekkel, bizalommal, imával, pünkösdi lélekkel. A keresztyén hitnek kell felrázni ezt a sírokon alvó világot — építésre, új világ teremtésére! . . . Sok lélekhez úgy szállt be az új év, mint a hogy a költeményben, a magános elhagyott szobában ülőhöz leszállt egy titokzatos fekete holló madár. — „Ki vagy? — kérdezte tőle az —jós, madár, rejtélyes küldötte ismeretlen hatalomnak? Felelj! Ki vagy? Honnan jösz?" A holló csak nézett egyhangúan, szomorúan és minden válasza ez volt, mindig ezt a valahol eltanult pár szót ismételte: „Vége már!" Új esztendő — fekete holló madár — sok szívnek mondja most ugyanezt, a mikor belibben gyászok magános szobáiba. „Vége már . . . reménynek, boldogságnak, örömnek . . . vége már!" Pedig nincs vége! Semminek