Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-03 / 1. szám

Brünni levél. Két hétig hallgattam, bár most már sajnálom, mert az alatt olyan óriási anyagom halmozódott föl, hogy csak nagyon komprimálva mondhatok el sok mindent, nem is szólva arról, hogy epizódok festésére vagy szubjektív megjegyzések tételére helyem lehessen. De egyfelől folytonos utazásom, másfelől pedig az a szerkesztői tapasztalat, hogy az egyféle témáról szóló folytatásos czikkeket az olvasók mégis csak megunják, egyidőre hallgatásra kényszerített. Pilsenben. Brünni levélnek nevezem ezeket a sorokat, pedig míg odáig eljutottam, sokfelé jártam egyebütt is. Utvonalamat is meg kellett változtatni, mert még Prágában hallottam, hogy Pilsenben, Kolinban is sok a magyar sebesült. Azzal az elhatározással tehát, hogy Prágába még visszatérek (hiszen ott két hétre való munka volt akkoriban) egy napra átmentem Pilsenbe, a Skoda-gyárak és sörfőzdék városába. Itt sok abauji, zempléni, borsodi ref.-t találtam. Evangélikusokat is s miután Straner-féle és Kapi-féle imádságos füzetem sokkal több volt, mint református, a reformátusok is mindenfelé azt kapták inkább. Pilsenben különben a Skoda-gyárak igazgatója, a ki magyar ember, sokban pártfogolja a magyarokat s igen értékes szolgálatokat végez Miiller Mór pilseni polg. isk. tanár, a ki mint hites magyar tolmács igazán elismerésre méltó buzgósággal jár el minden ügyes-bajos dolgában a magyaroknak. A pilseni ev. papnak érdekes az esete. Mint birodalmi német berukkolt rendes katonának. Oly hősiesen viselkedett, hogy megkapta a vaskeresztet s egy másik érdemrendet is. Közben azonban a gyülekezetére nézve káros lett a távolléte s a bécsi Oberkirchenrat egyszerűen hazarendelte. Kolinban. Pilsen után elmentem a közeli Kolin-ba is, hogy ottani sebesültjeinket felkeressem. Az állomási parancsnok, egy kapitány, igen szívélyesen útbaigazított, sőt felhívta figyelmemet egy egész sereg közelfekvő kisebb városra, mint olyanra, ahol állandóan sok az átutazó sebesült. Nekem azonban le kellett térni Bécs felé, mert irataim fogytán voltak s bécsi czímekre küldött csomagokból reméltem a hiányokat pótolni . . . Kolinnal egy nap alatt végeztem. Sok szomorú, elhagyatott magyart s köztük számos reformátust találtam, a kik átmenetileg voltak ott, részben megfigyelés alatt, hogy fertőző betegség (kolera, tífusz, vérhas) nem tör-e ki rajtuk. Igaz örömmel, benső, mély meghatottsággal fogadtak. Fogalmuk sem volt arról, hogy földrajzilag merre vannak. Lengyelországban képzelték magukat. Véletlenül az orvosi látleletek felvételénél is tolmács lehettem s az egyes tehetetlen, magukat megértetni nem tudó sebesültek állapotáról kölön-külön az orvosoknak megjegyzéseket tehettem. Utólag hallottam aztán, hogy Kolinban lakik a cseh reformátusok szuperintendense is (ez a hivatalos czime) a mit, ha még ott megtudok, feltétlenül meglátogatom, a minthogy Brünnben az ottani cseh ref. esperest fel is kerestem. De mindez már későn jutott tudomásomra. Pa rdubitz b an. Kolin után a lóversenyeiről híres Pardubitz következett. Itt kevesebb szerencsével jártam annyiban, a mennyiben egy héttel azelőtt kellett volna még mennem, akkor még sokkal több volt ott a magyar. De hiába; erre nézve biztos és központi statisztikát sehol sem vezetnek. Az embernek igazán detektív módjára kell nyomozni a sebesülteket. Állomási parancsnokoló tisztek, katonai kórházak alkalmazottai, vasúti alkalmazottak, útitársak tájékoztatják az embert s szolgáltatnak néha igen jó adatokat. Egyébként azonban mégis csak volt haszna a Pardubitzban töltött napnak is. Egy nagy kórház főápolónője, a ki nagyon szereti a magyarokat, nagy örömmel vállalkozott arra, hogy a czímére küldött vallásos iratokat és olvasmányokat állandóan fogja osztogatni a magyar katonák között. Egyébként a kórházak élete is apály és dagályszerűen váltakozik. Mikor egy-egy vidékre, vagy nagy városba megérkeznek a végnélküli kórház-vonatok, egyszerre megtelik minden terem, minden ágy; következnek a nagy orvosi műtétek, az eleven, erős kórházi élet, amíg a betegek gyógyulásával ismét megüresednek az ágyak, kevesebb lesz a dolog s várják az „új transzportot" , a hogy az ápolónők mondják. Most újévre nagyon sokat várnak Csehországba. Az északi nagy csaták sebesültjeit mind küldik lefelé ... Szegények I Hány megy tönkre, míg a 3—4—5—6 napos utazást megteszi. . . Brünnben. Pardubitz után Brünn következett. Szép, eleven gyárváros, telve kórházakkal és igen sok magyarral. Ragályos betegek számára is czentrum. Brünnben legelőször a cseh ref. papot, Pokornyt látogattam meg, szép kis, hegyoldalba épített temploma mellett. Szívélyesen fogadott. Kedvesen emlékezett meg edinburghi tanulótársairól, Szalay-ról, Recskeméthy I.-ról ós bécsi emlékeiből Keck Zsigmondról. Általánosságban tájékoztatott arról, hogy merre vannak főleg a magyar sebesültek. A cseh reformátusok helyzetéről s a jövő évi Husz-ünnepről is beszéltünk (később visszatérek rá). De különösen nagy köszönettel tartozom a brünni ev. lelkészeknek, dr. Ferdinánd Schenner-nek, a brünni ev. egyházmegye esperesének és Richárd Jahn-wak, a kik igazán meleg szeretettel fogadtak. Schenner, mikor felkerestem, épen vallásórán volt s valóban kedves volt a kép, a hogy a kis elemista fiúk és leányok őt az óra végén szeretettel körülsereglették. Káplán nélkül dolgoznak mind a ketten. Schenner különben azért is érdekes ember, mert 14 nyelvet ismer többé-kevésbé. Most tanul magyarul is és magyar ev. agendát is kapott Baltik püspöktől (ki is jelöltem, s le is fordítottam neki a főbb részeket) s nagyon szeret bennünket. Már a legtöbb kórházban levő magyarról voltak jegyzetei. Próbál velük