Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-31 / 5. szám

gondot fordítsunk e dologra, mint eddig. Nagy szeretettel, de őszintén intézzünk betegeinkhez kérdéseket. A nyílt, egyenes kérdés sokszor elvágja a tagadás útját. Másfelől ezzel kapcsolatban nagyszerű alkalom nyílik a Gondviselő, megtartó, édes Atyáról s egyszülött Fiáról, az Úr Jézusról való bizonyságtételre. Marjay Károly. TÁRCZA. Olmützi levél. Olmütz, jan. 23. Nem hiába igyekeztem erre felé, de itt már csakugyan sok a kórház s a sebesült magyar katona. Pedig most már nincs is annyi, mint azelőtt. Sternbergben pl. azt mondták, hogy náluk szeptemberben a sebesültek 80—90 százaléka magyar volt. Persze akkor az én utamnak a terve talán még gondolatban sem volt meg sehol. Hasonló volt a helyzet november első felében is. Most újra apály van. De azért még így is lenne dolga egy külön tábori lelkésznek is ezen a vidéken. De lássuk az egyes helyeket sorba. Olmütz. Épen ma egy hete értem ide Brünnből s mindjárt másnap a térparancsnokságot s a prot. lelkészeket kerestem fel. Az előbbinél nagy óvatosságot tanúsítottak velem szemben, mert a kémek és cseh lázító iratokat osztogató agitátorok miatt óvatosabbak az engedélyek kiállításánál. Végül azonban, ha nem is annyira irataim, mint magyar voltomnak hatása alatt s miután tréfásan biztosítottam is őket, hogy a magyarokat nem fogom árulásra biztatni, megadták az engedélyt. De itt is a nagyszerű magyar föld éreztette legjobban a hatását. Mert az egyik őrnagy Magyarországon is szolgált s ezen kedves emlékének hatása alatt még magyarul is beszélt néhány szót s a „magyar ember derék ember" közmondás idézésével minden további önigazolástól fölmentett. A lelkészek is nagyon szívesen fogadtak. Ottó Kieser, a német evangélikusok és Frant. Proudky, a cseh reformátusok lelkésze. Az előbbi két segédlelkészszel dolgozik, de az egyik állandóan egy filiában lakik. Igazán nagy elismerés illeti meg Őket azért, hogy a kórházlátogatást tábori lelkész hiányában nagy lelkiismeretességgel és állandóan végzik s az olmützi és környékbeli nagyszámú kórházakat egyenlő arányban felosztották maguk között. Sok mindent hallottam a „Los von Roma

mozgalomról újra s a cseh reformátusok helyzetéről. De mind a kettőről hosszú lenne szólani. Inkább az utóbbiakról néhány szót, hiszen ez annál inkább érdekelhet bennünket, mert a cseh reformátusok is elismerik, hogy az ő egyházuk tulajdonképen a mi egyházunknak volt sokáig nevelt leánya s az elmúlt években halt meg az utolsó öreg cseh ref. lelkész, a ki még jól tudott magyarul. Az olmützi Proudky pedig most kezd tanulni a sebesültek kedvéért. A múltkor már írtam a Husz-ünnepély előkészületeiről. Már a cseh könyvkereskedők kirakataiban láthatók a Husz megégetését ábrázoló festmény-reprodukcziók és képes-lapok. Az ünnepély nagyarányúnak ígérkezett. Nem is tudtam, hogy milyen czéltudatos agitáczióval akarták ezt a cseh ref. papok előkészíteni. Nem csupán valami egyszerű emlékünnepélyről volt itt szó, hanem egyenesen arról, hogy a Husz-ünnepély után tömeges kitérések legyenek a róm. kath. egyházból s a cseh reformátusság renaissance-sza kezdődjék. E végből már két év előtt nagyszabású agitácziós körutakat, felolvasásokat, előadásokat, népgyűléseket rendeztek és a mi fő: óriási közönség és érdeklődő tömeg jelenlétében. E mozgalmakban erős részt vett az olmützi lelkész, Proudky is, a kit egy alkalommal 10 K pénzbüntetésre is ítéltek, mert egy röpíven felvetette a cseh nép előtt a kérdést: vagy azokkal tart továbbra is, a kik Huszt megégették s a cseh népet mindenféle képen tönkre tették, vagy visszatér a reformáczió szelleméhez! De pörbe fogtak egy másik cseh ref. papot is, a ki magyar származású, mert Nagy-nak hívják, Wanoviceben lelkész s közismert, nagyhatású népszónok. (Úgy látszik, a magyar faj szónoklási készsége még az idegenbe szakadt utódokból is kitör.) Ez meg II. Ferdinándról szavalt egy keményhangú költeményt, de mivel nem ő írta, felmentették. A klerikális sajtó persze állandóan támadta Őket. Az egyik olmützi róm. kath. lap meséje szerint 230,000 K-t kaptak a cseh agitátorok a prot. propaganda czéljaira Németországból. Persze egy szó sem igaz belőle. Azonban az egész mozgalmat, mint említettük, megbénította s valószínű, hogy tönkre is tette a háború, illetve a csehek szerencsétlen viselkedése a monarchiával szemben. S akármilyen intervjukat közöl is Pásztor Árpád „Az Est"-ben, azok, a kik hosszabb ideig itt élnek s érintkeznek a németekkel és csehekkel egyaránt, azok tudják csak, hogy hogyan állanak itt a dolgok! Annyi bizonyos, hogy ref. szempontból mi csak sainálhatjuk a cseh kálvinizmus újjáéledésének ilyen módon való letörését s főleg azt, hogy nemzetileg is ellenünk vannak, a mikor pedig reánk is lennének utalva sok tekintetben. Ezt meg is mondtam sok helyen, de ezen most változtatni nem lehet. Néhány nap alatt különben bejártam az olmützi kórházakat is. Legérdekesebb volt a híres Jezsuitakaszárnyában tett látogatásom, a melynek sötét bolthajtásai alatt az egész jezsuitizmus történelmi szellemét, átérzi és megérti az ember, mint a hogy a felséges hatású debreczeni kollégium szép komoly homlokzata előtt s udvarában egyszerre megérezzük a régi, a történelmi Debreczen hitét, szellemét és erejét is. A Jezsuita-kaszárnyában aztán, mely hajdan kolostor volt, részben azért, mert voltak benne protestánsok, de meg a történelmi dacz kedvéért is istentiszteletet tartottam úrvacsoraosztással, egy érdekes, kicsiny bolt-